Csengetett, Mylord?

A Csengetett, Mylord? tökéletes vígjátéksorozat. Minden figura minden mozdulata, minden mondata, minden szituáció minden másodperce gyönyörűen kidolgozott, a sorozatra jellemző fanyar humorral átitatott. Nem unod meg, még ha már fejből is tudod, hogy mi fog történni, akkor is újra megnézed, és előre röhögsz azon, hogy Alf Stokes hogyan kocog esetlen pingvinként az árverésen, hogy megszerezze a vázát, amelybe a lopott pénzt rejtette, vagy hogy Mr. Twelvetrees lekeni a sokadik fülest az egyébként csak az igazságot kimondó Henrynek. És persze a csodálatos Mabel, aki elképesztő szarkazmussal kommentálja, hogy Mrs. Lipton már megint úgy adja oda neki az egyébként szemétbe szánt krumplihéjat, mint valami hatalmas adományt: „Az finom lesz.” Mintha eleve ezekre az arcokra, ezekre a színészekre írták volna a szerepeket…

Az 1920-as évek Angliájában játszódó sorozat maga a gúny, a görbe tükör. Kifejezetten pozitív szereplőket nem is nagyon használ: egyaránt lehúzza a brit arisztokratákat és az őket kiszolgáló, alsóbb néposztályok tagjait. A Meldrum család tagjai mind defektesek, hiába, egy lord is lehet képmutató, együgyű vagy épp erkölcstelen. Házasságtörés, cselédek és inasok szexuális célzatú hajkurászása, kapzsiság, hozomány- és örökségvadászat. Mindez persze nem véres drámaisággal elmesélve, hanem viccesen, kifordítva (például tilos arról beszélni, hogy pontosan milyen terméket is gyárt a lord gumigyára – igen, azt).

Ugyanez a helyzet a Meldrum családot kiszolgáló cselédséggel is, sőt ők az igazán jól megrajzolt és kidolgozott figurák. Az arisztokraták között mozgó, mindent halló és mindenről véleményt alkotó, alávetett sorú társaság rendszerint Mrs. Lipton konyhájában gyűlik össze megbeszélni a történteket. Ebben a világban is rengeteg a hazugság, az átverés, a színjátszás – de itt sem azt érezzük, hogy valami történelmi vagy szociológiai drámát nézünk, nevetünk akkor is, amikor sírni kellene. Angol humor, na. A sorozat írói tulajdonképpen 360 fokban osztották a pofonokat. Kapott az anglikán egyház, kaptak a melósok és a lordok, kapott a rangkórságban szenvedő lakáj és az álosztályharcos komornyik is. Kapott a korrupt rendőr és a leszbikus feminista – és ettől jó az egész.

Meg az idézhető, klasszikussá vált aranyköpésektől. „Ideje, hogy visszatérjünk a viktoriánus erkölcsökhöz!” „Szabad! Ó, hallgass, szabad!” Vagy amikor az epizód elején a pincébe borért leküldött Mabel a rész végére tökrészegen jelenik meg, és csak annyit tud összeakadó nyelvvel kérdezni: „Hogy írják azt, hogy Château?” – nyilván mindet megkóstolta, hátha íz alapján be tudja azonosítani. Zseniális.

Amitől pedig igazán működőképes, az többek között az univerzalitása. Nem igényel kiterjedt történelmi ismereteket, sem társadalmi előtanulmányokat – más-más poénokon, de egyaránt jól szórakozik rajta felnőtt és kiskamasz. És végre egy sorozat, amely elé nyugodtan oda lehet ültetni a gyerekeket is: nem tanul belőle bunkóságot, gusztustalanságot, nem fog tőle rosszat álmodni, sőt. Olyan üzenete van, a viccesen elmondott tanítás olyan módon hat, amit egyébként csak nagyon unalmasan és alacsony hatásfokkal lehetne átadni egyenlőségről, szolidaritásról, egymás megbecsüléséről. Szerintem nem csak nekem van elegem az altesti vagy pornográf „humor” térnyeréséből, a műanyag figurák, rosszul összerakott és még rosszabbul eljátszott szereplők sorából. Szerintem nem csak én unom, hogy a konzervnevetést sokszor olyan jelenetek alá keverik manapság, ahol vibrátorokat lengetnek, szellentenek, vagy ijesztő dolgokat próbálnak humorosnak bemutatni.

Ez viszont egy finom, okos és kortalan sorozat. Húsz év múlva is hatni fog, ahogy a naiv Ivy rácsodálkozik a világra, ahogy Lady Lavender hozzávágja a tápiókapudingot „Ethelhez”, és ahogy Stokes újra és újra megpróbálja lenyúlni az arisztokratákat. Fogalmunk sem lesz már arról, hogy melyik nagyvárosban milyen szexéhes nők milyen pasikban csalódtak, amikor ez még mindig igazi klasszikus lesz. Ezért is kell megismételni a tévében, újra és újra – terjedjen!