Gyerekesek kontra gyerektelenek

Hajni: Két világban élünk?

Amíg valakinek nincs gyereke, sokszor kicsit lesajnálóan tekint a gyerekesekre. Egyrészt azért, amit nem is részleteznék, mert „beszűkültünk”, „minek szoptatunk ilyen sokáig”, „miért nincs időnk sportolni”; másrészt azért, mert ő aztán biztos másképp fogja csinálni. Nem izgatja majd magát azon, ha nem eszik a gyereke, szívesen lát vendégül húsz barátot öt nappal a szülése után, és miért ne lehetne nyaralni egy totyogóval egy csupa-lépcső, de gyönyörű panorámájú házban?!

Akinek nincs gyereke, nem tudja beleélni magát a gyerekesek helyzetébe, ami nem csoda, hiszen időnként a gyerekesek sincsenek a helyzet magaslatán, pedig nekik hivatalból kötelező lenne. A közkeletű vélekedéssel ellentétben, ez nem ugyanaz, mintha van kistestvéred, ha már vigyáztál a nővéred gyerekére, vagy „jól elvagy” a kicsikkel. Aha, két órán át, ami, bárhogy nézzük, nem huszonnégy. A férjemnek is van egy tizenhat évvel fiatalabb húga, emiatt magabiztosan indult el az apaság útján, majd rájött, a csudát, nem tud ő semmit a kisbabákról. Ettől nem több az ember, csak van egy speciális tudása. Így értékeli a gyerekesek poénjait, élvezettel cseveg egy esküvőn másik négy (egyébként világlátott, kulturált, sok minden iránt érdeklődő) kisbabással a Tücsökzenéről, és örül minden új anyabarátságnak, mert együtt könnyebben tudunk röhögni magunkon.

Amíg nincs gyereked, te vagy a legfontosabb a magad számára, és nem nagyon tudsz mást a kedvenced elé helyezni. Amikor gyereked születik, ő lesz a legfontosabb, illetve az, hogy ő jól érezze magát, és (vagy) ne sírjon. Ezért nem pisilsz indulás előtt, mert már nem fér bele, ezért nem iszod meg az utolsó két deci tejet este, mert akkor nincs kakaó reggel, és ezért tudod határozottan állítani, hogy a nyuszi elment bevásárolni, amikor este nyolckor nincs meg az alvóállat. Akinek nincs gyereke, fel nem foghatja, miért kell pontban fél nyolckor fürödnie egy kétévesnek, vagy miért ne tudnád elaltatni egy rockkoncert szomszédságában. Nem baj, ha nem akar meggyőzni az ellenkezőjéről. Igenis két világban élünk, de szerencsére gyakran összefutunk, mert azért az nagyon jó.

Mi ugyan csak filmelőzeteseket nézünk az interneten, de ők feljönnek mozi előtt, és elmesélik, amit mostanság kihagyunk. Aztán mennek tovább hajnali kettőig, hogy jövő héten újra legyen miről mesélni. Majd egyszer mi is megyünk. Megint. Amikor a mi gyerekünk már a nagyiékkal nyaral, az övéké pedig még csak a fogait növeszti. Lehetőleg hajnali kettőig. He-he-he.

Mónika: Egy veterán gyerektelen vallomása

Mi a férjemmel röpke húsz évet rápihentünk, mielőtt gyerekeket vállaltunk. Mentségünkre legyen mondva, azóta felgyorsultunk: csupán huszonegy hónap korkülönbség van lányaink között. Egy cseppet sem bántam meg azonban, hogy közelebb voltam a negyvenhez, mint a harminchoz, amikor Letícia megérkezett. Pedig nem volt könnyű. Nem, nem az újszülöttel töltött első hetekről beszélek, nem is arról, mikor először szembesültem azzal, mit érzek akkor, amikor a kétéves és a két hónapos egyszerre sír, és nekem sorrendet kell állítanom, kin segítek először… Az előző húsz év nem volt könnyű, illetve nem lett volna könnyű, ha nem függetlenítjük magunkat környezetünk nyomásától, nyomulásától: mikor lesz már gyereketek?! Persze ki-ki vérmérsékletétől függően fogalmazta meg lekicsinylését vagy éppen bírálatát. Volt, aki azt mondta, minden életkornak megvan a maga szépsége, és mi például édesanyáinkat fosztjuk meg a nagymamaság csodálatos érzéseitől, s kollégától hallottam olyan sommás véleményt, mely szerint a házasság, míg nincs utód, nem is lehet igazi szövetség… Szóval, volt minden.

Kedves gyerektelenek, én mégis azt javaslom, rám hallgassanak, illetve pontosabban saját belső hangjukra, s akkor szánják el magukat a gyermekvállalásra, amikor ezt tényleg szeretnék. Megéri. Nekem megérte.

De azt is be kell vallanom, azzal, hogy az embernek gyerekei lesznek, egy kicsit ufónak érzi magát régi életében. Azért én még emlékszem, hogy minden báli szezonban legalább két nagyestélyis eseményen parádéztunk, és nagyon élveztük; s arra is, hogy miért utaztam újra és újra a Közel-Kelet ezeregyéjszakás világába. Emlékeszem, csak nem hiányzik. (Egyelőre.) Manapság nagyestélyi helyett leginkább hajléktalannak öltözöm, amikor e latyakos időben sétálni indulunk; és a Nílus partja helyett a Margitsziget tűnik reális úti célnak. S amikor legutóbb egy várandós anyukának írtam le, hogyan váltja fel majd a hódoló férfitársaságot a kismama-ötye, és a beszédtéma többnyire a bili-bölcsi-ovi Bermuda-háromszöge lesz, hozzátettem, „azért nagyon élvezed majd”…

Amúgy meg nem törvényszerű, hogy elfelejtsük korábbi világunk nyelvét. Én például minden bókot értek, és minden egyiptomi meghívást értékelek ma is… Így azt sem gondolom, hogy a gyerekesek és gyerektelenek táborát kibékíthetetlen ellentétek választanák el. Különösen, mert a még legelszántabb gyermektelen veteránokból is előbb-utóbb gyerekesek lesznek. Én már csak tudom!

Két hét múlva folytatjuk a hiszti-sorozatot: Hajni mesél majd arról, létezik-e olyan esemény, amely miatt Barninak nincs kedve balhézni.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Novodomszky Éva: Megint fiam lesz! » • Zsírégető citromos fogások » • Mi baj volt, Zsanett? – Kétségek és kérdések egy nemierőszak-ügyben » • Szigorú fogyózás után féktelen habzsolás » • Hajrá palacsinta, húzz bele, mákos guba! » • Nők a változó világban: Miért zavar minket a burka? »