Volt már, hogy felkavarodott a gyomruk egy amerikai filmjeleneten? Tudják, amikor az anyuka vagy az apuka megöleli a gyerekét, és azt mondja: „Szeretlek, tökfej!” Aztán jön a válasz, menetrendszerűen: „Én is szeretlek, anya/apa!” És ez a film minden negyedórájában megismétlődik, különböző élethelyzetekben. Így szeretlek, úgy szeretlek, nálam senki emberfia nem szeretett még jobban… tizenéves koromban kifejezetten idegesített ez a fajta szeretlekezés. Meg is fogadtam magamnak, hogy ha nekem egyszer gyerekem lesz, bizony nem fogom úton-útfélen bizonygatni, hogy mennyire szeretem. Hisz nálunk, otthon sem volt divat, mégis úgy nőttem föl, hogy tudtam: szeret engem az anyám és az apám.
Na ja. Ahogy azt az szőrösszívű tinédzser elképzeli… 2005 novemberének első éjszakáján kórházban voltam. Ketten feküdtünk egy ágyban: az egynapos Lola és én. Az otthonról bevitt kislámpa fényénél bámultuk egymást, szinte nem is pislogtunk. Akkor szegtem meg először az ígéretemet. „Sze-ret-lek!” – suttogtam neki. Válasz persze nem érkezett, viszont a leheletem megcsiklandozhatta az arcát, mert odakapta ráncos kis kezét, és úgy csinált, mintha megdörzsölte volna. Hát persze, hogy te is szeretsz! – gondoltam magamban, hiszen én vagyok ezen a világon a legjobb barátod. És az egyetlen igazi ismerősöd… Azután sem fogtam vissza magam, hogy hazavittük. Amikor fájt valamije, vagy csak szomorú volt, magamhoz öleltem, és elsuttogtam neki, mennyire szeretem. Csetlő-botló tipegő korában minden kis baleset után azzal vigasztaltam, hogy mindjárt elmúlik, és különben is nagyon szeretem. Mondtam neki éjjel, mondtam neki nappal, ébren és félálomban, szomorúan és boldogan, mondtam, amikor és ahol csak eszembe jutott.
| Lola korábbi történeteit megtalálod blogunkban! Katt ide! » |
További két hosszú évet kellett várnom, mire szerelmi vallomásom viszonzást nyert. Akkor viszont majd leestem a székről. Vacsoráztunk éppen, és vizet töltöttem neki. „Szejetek, mama!” – mondta a lehető legtermészetesebb hangon, majd újabb szelet uborkát tuszkolt be a szájába. „Azt mondta, szeretlek?” – kérdezte Alex, aki ennyit már értett magyarul. Válaszolnom sem kellett, a könnyzacskóim megtették helyettem. Megöleltem, megpusziltam (mármint Lolát, nem Alexet), és minden olyasmit tettem, amit ilyenkor az anyukák tenni szoktak. „Szeretlek, én is szeretlek! Nagyon. Nagyon!” – mondogattam neki, miközben ő próbált az evésre koncentrálni. Valószínűleg megijeszthettem a reakciómmal, ugyanis a következő fél évben egyáltalán nem mondta többet. Igaz, mást sem nagyon, mert alig beszélt. Aztán, két és fél évesen, elkezdett csacsogni. És be nem állt a szája. Szavakat, mondatokat, kijelentő, kérdő, felkiáltó módban. Egyes és többes számban, bármilyen személyben és minden helyzetben, egyfolytában. Akkoriban alakult ki az esti lefekvés előtti rutinunk, amely nagyjából így néz ki, a mai napig: esti mese, puszik daddynek, puszik mamának, ölelkezés, fülmorzsolás, ölelkezés még egyszer, utolsó puszi, utolsó utáni puszi, suttogva: „Szeretlek, Lolám, aludj jól, jó éjszakát, holnap találkozunk”, szintén suttogva: „Puszi mama, jó éjszakát”… és a végén, amikor már az ajtóban vagyok, egészen hangosan: „Jó éjt, szia, puszi, szeretlek mama! Szeretlek!” Ajtó becsuk, gyerek elalszik, mama elérzékenyül. Már megint.
Nem aggódom amiatt, hogy a szó kiürül, elkopik, hogy a gyakoriságtól elvész a jelentősége. Ellenkezőleg, szerintem vannak szavak, amelyek annál tartalmasabbak és jelentőségteljesebbek, minél többször kimondjuk őket hangosan és őszintén. Annak a szónak, hogy szeretlek, különös rezgése van. És egy gyerek érzi ezt a rezgést, a hullámokat, amelyek egyenesen az anyukája mellkasából jönnek. Egy-két évesen valószínűleg nem tudja, és egész biztosan képtelen megfogalmazni, hogy mit is jelent a szó. De egészen biztosan érzékeli a szeretlekkel felé áramló erőt. Ki tudja, talán ebből indulnak ki az úton-útfélen „szeretlek, tökfejező” amerikai filmesek is. A maguk módján. De ne aggódjanak. Szentimentális hangulat ide vagy oda, megígérem, hogy nem leszek amerikai filmes. Ahogy eddig, ezek után sem szerepel majd a Lolával az élet sorozat minden bekezdésében a „szeretlek”… ezt az egy, mostani cikket kivéve.
Még több az e heti Nők Lapjából:
