 |
| Marton Gergő most 24 éves, jelenleg Oroszországban tanul |
– Segíteni itthon is lehet. Minek ezért külföldre menni?
– Gimnázium után külföldön akartam nyelvet tanulni. Viszont ezek az utak elég drágák, ezért a tanulás mellett pénzt is kellett keresnem. Szüleim szeretetházban dolgoznak, a szociális érzékenységük neveltetésemmel ivódott belém. Így adódott, hogy egy alapítvány segítségével tizennyolc évesen Németországban kötöttem ki önkéntes segítőként.
– Gyermekotthonba osztottak be dolgozni, méghozzá a legnehezebb korosztályhoz, a nagykamaszokhoz.
– Nekem ez a korosztály volt a lehető legjobb. Egy-egy házban hat gyerek lakott. Mi is velük laktunk, ezért bármikor jöhettek hozzánk, akár éjjel is, ami azért nem a legkellemesebb. Hozzánk tizenhárom-tizennyolc évesek tartoztak, vagyis az idősebbek alig voltak fiatalabbak nálam. Emiatt nagy bizalommal voltak irántam. Olyanokat meséltek el nekem, amiket a kollégáknak nem. Mindig mérlegelnem kellett, meddig tarthatom meg a titkukat magamnak. Az egyik legnehezebb eset azt volt, amikor egy srác arról beszélt, hogy a barátnője terhes, és ő még nem akar apa lenni. Kíváncsi volt arra, én mit tennék a helyében. Honnan tudhattam volna, amikor nem voltam még ilyen szituációban és nem is volt elég élettapasztalatom ahhoz, hogy tanácsot tudjak adni? Végül kérdésekkel próbáltam segíteni rajta, és megígértem, hogy a hallottakat nem fogom továbbadni. Nem is mondtam el. Ezekben a kritikus szituációkban dőlt el, hogy megmarad-e a bizalmuk továbbra is irántam.
Otthonban – luxusban
 |
| A ritka alkalmak egyike: Gergő kirándul kis pártfogoltjaival |
– Németországban a gyerekek általában rövid ideig élnek az utcán – meséli Gergő. – Hamar bekerülnek a szociális rendszerbe, és ritka kivételtől eltekintve szívesen laknak a gyerekotthonban, ahol minden nap kapnak meleg ételt, és saját szobájuk, egy idő után számítógépük és hifitornyuk is van.
– Ilyen körülményekről nálunk sok családban élő gyerek is csak álmodik.
– Nem mindenki értékeli ezt a hátteret. Sokkal inkább az emberi kapcsolatokon múlik, hogy alakul a gyerek élete. Ha a kollégákkal nem tud kijönni, le fog lépni. Volt olyan srácunk, aki nem bírta elviselni a kötöttségeket, ezért szökdösött folyton. Pedig az otthonban úgy tartották, hogy a gyerek döntése, ha ki-kimaradozik, bulizik. Azóta is nagy kérdés számomra, mennyire lehet őket szabadon engedni. Nemcsak azért, mert ránk voltak bízva, hanem azért is, mert voltak tizennégy éven aluliak is a csoportunkban, és ez a szabadság rájuk is vonatkozott. Előfordult, hogy alkohol miatt kijózanítóba kerültek, vagy valami miatt begyűjtötte őket a rendőrség. Emlékszem, amikor egyik éjszaka csörgött a telefon, és egy rendőr közölte, hogy tőlünk harminc kilométerre találtak két fiatalt. Bár nem voltam már aznap szolgálatban, mégis elvállaltam, hogy elmegyek értük. Igen ám, de csak az egyiküket találtam a helyszínen. Nem értettem a dolgot, de nem ijedtem meg. Már fel voltam készülve a váratlan helyzetekre. Végül kiderült, hogy a társa kórházba került.
– Mit lehetett tenni azért, hogy ne szökjenek meg az otthonból?
– Gyakran beszélgettem velük arról, hogy legalább azt érjék el, ők választhassanak maguknak szakmát, ne csak jusson nekik valami. Igyekeztem őket arra ösztönözni, hogy legyen céljuk. Tegyék világossá, mi kell ahhoz, hogy azt elérjék, és azért tessék megdolgozni. Tehát, ha asztalos szeretne lenni, akkor teljesítse az ahhoz szükséges szinteket, ha fémmegmunkáló, akkor azt. Sajnos voltak, akik minden igyekezetünk ellenére elkallódtak az otthonból kikerülve. De sokuktól én tanultam meg, mi az igazi kitartás. Volt olyan, aki magától felismerte, hogy ha vannak céljai, akkor majd talán legalább azon a szinten fog tudni élni, mint a gyerekotthonban. Éppen ezért iskolákat végez, szakmákat tanul és épp most áll a saját lábára. Volt egy másik srác, aki a focira tette fel az életet, és ha továbbra is kitartó, tényleg focista válhat belőle. Ők a legjobb emlékeim az otthonból, velük a mai napig tartom a kapcsolatot.
Magyar lángos Litvániában
– Litvániába sem akartál menni, megint a körülmények hozták így.
– Egy év főiskola után Afrikába akartam menni, de oda nagyon nehéz kijutni, fizetniük kell még a segítőknek is. Ekkor talált meg egy alapítvány, amelyik Litvániába keresett önkéntest. Én meg azt mondtam, sosem jártam még ott, úgyhogy miért is ne.
– Nem volt furcsa Németország után egy másik világ?
– Nagyon érdekes volt, mert a perifériára szorult társadalomról a gyerekkortól a felnőttkorig teljes képet kaptam. Dolgoztam kisgyerekekkel, nagykamaszokkal egy napköziben, és munkanélkülieket is oktattam németre.
– Milyenek voltak a gyerekek?
– Azok a gyerekek jöttek a napközibe, akik önkéntes utcagyerek státuszban voltak. Nagyon sok család felbomlik, illetve sok helyütt rengeteg a gyerek, viszont kicsi a lakás, nem férnek el. Itt a legidősebbek kilépnek a családból és az utcán töltik a mindennapjaikat, esetleg az éjszakát is. Ugyan Litvániában megmaradnak a család kötelékében, nem kerülnek gyámhatósághoz, de segítség nélkül elkallódnának. Nekik nyitották meg a napközit, ahol felügyelet mellett tanulhatnak, kulturáltan tölthetik el az időt. A munkatársak szedik őket össze az utcán, illetve az idősebbek egymást. Őket nem is kell gyűjteni, nagyon hamar megtalálják ezt a lehetőséget. Korosztály szerint változik, mennyire szigorú a felügyelet. A kicsiké komolyan szabályozott, közülük sokan itt szocializálódnak. Koszos ruhában jönnek, mosdatlanul, itt tanulnak meg tisztálkodni, itt szoktatják hozzá őket a rendszerességhez. Például oly módon, hogy minden nap, minden gyerek kap egy felmosórongyot, amellyel egy kijelölt területet ki kell takarítania. Tény, hogy nincs rá szükség naponta, de így válik rutinná.
– A németeknél bevált, hogy nagy kamaszokkal kellett törődnöd. Hogy jöttél ki a kisebbekkel?
– Nehéz volt. Leginkább csak a játékban tudtam részt venni. Ezenkívül felügyeltem a tanulószobájukat, de ez gyorsan nyelvi problémába ütközött. Hiába voltak nyolc-kilenc évesek, olyan korúak, akik elvileg már találkozhattak idegen nyelvvel, mégis csodálkoztak azon, hogy nem értem, amit mondanak. Ezért is kerültem át a tinédzserekhez, akikkel már valamennyire lehetett angolul kommunikálni.
 |
| A litván fiatalok nagyon kedvelik a csapatjátékokat |
– A tinik élete milyen volt?
– Nagyon lazára voltak engedve, hogy azt érezzék, nem akarják őket erőszakkal a napköziben tartani. Talán épp emiatt vették igénybe naponta ezt a lehetőséget. Sőt, örültek, hogy van. Különben esélyük nem lett volna arra, hogy internetezzenek, a számítógéppel ismerkedjenek, vagy épp biliárdozzanak, sportoljanak. A kosáredzések, amiket a végén egyedül tartottam nekik, nagyon jó hangulatban teltek. Elismerésként teli volt a csarnok. De az egyik legnagyobb sikerem az volt, amikor a konyhás nénivel lángost sütöttünk. Nagyon ízlett nekik.
– Leszel még önkéntes segítő?
– Nem zárom ki, de most fél évig ösztöndíjasként Oroszországban folytatom közgazdaságtan tanulmányaimat, ami után további külföldi szakmai tapasztalatok megszerzését tervezem. Később, amikor már lediplomáztam, ha nem is egyetlen alapítványhoz leszerződve, a tudásomat szeretném úgy is kamatoztatni, hogy ezáltal teszek valami jót. Például gazdasági segítőként, pályázatírásban alkalmanként segítenék a szociális szférában.
Még több az e heti Nők Lapjából:
