– Bármennyire változnak a nemek szerinti szerepek, a férfi még mindig inkább magára veszi a terhet, hogy ő a családfenntartó, ezért jobban kétségbeesik, ha elveszti az állását – állítja dr. Bánki György pszichiáter, akinek a férfidepresszióról szóló írása tanúskodik arról, hogy a téma avatott szakértője. – És az is igaz, hogy az önképébe is jobban beépül, hogy ő, teszem azt, segédorvos vagy sales manager, ezért az identitása is mélyebben megrendül, ha átmenetileg nem lehet az… A másik, a mélyebb ok, hogy a férfiak a veszteségélményeket nehezebben, sebezhetőbben veszik.
– Mi a jele ennek a sebezhetőségnek?
– Aki depresszióra hajlamosabb, az vélhetően le fog dermedni, tele lesz önváddal, értéktelenségérzéssel, haraggal, amelyet nincs kin kiélni, esetleg hazaviszi, de leginkább magába fojtja. Aki kevésbé neurotikus személyiség,vagyis jobban fel tudja venni a kesztyűt, annál ez a dermedt szakasz sokkal rövidebb lehet. És persze létezik az is, hogy valaki megkönnyebbül, mert amúgy is váltott volna, és most meghozták helyette a döntést…
– Hát igen, szabadulni mindig jó… De azért ez szerintem pillanatokig tartó érzés lehet. A tipikusabb a dermedtség. Nekünk, nőknek van ebben a szakaszban dolgunk?
– A nőknek mindig van dolguk…
– De mégis miféle? Nyugtatgassam, vagy a felelősségét firtassam a kialakult helyzet miatt?
– A szélsőséges eseteket leszámítva, például hogy azért tették ki a szűrét, mert notórius munkakerülő volt, valószínűleg eleve bűntudata lehet, önmagát marcangolja, miközben csak arról van szó, hogy a vállalatánál lefuttattak egy számsort, és ő nem fért bele a megmaradó csapatba… Tehát a legkevésbé az a jó, ha nekitámadunk, hogy biztosan te tehetsz az egészről. Sem a probléma folyamatos kiélezése, sem a valóság letagadása nem jó, valahogy a kettő között szerencsés navigálni.
– Hogyan?
 |
| Dr. Bánki György pszichiáter Fotó: Dömötör Csaba |
– Ugye, a család működéséhez fontos, hogy a férfi is hozzátegye a magáét, és dolgozhasson, ráadásul az önbecsülésének is fontos alkotóeleme a munka, tehát ebben kell támogatni. Például azt tudatosítani benne, hogy most egy olyan szakasz jön, amikor húsz jelentkezést elküld majd, és abból kettőre érkezik egyáltalán válasz, a többire nem, és valószínűleg az a kettő is elutasító lesz… Vagy elmegy egy felvételi beszélgetésre, majd hazajön fásultan, és nem tudja eldönteni, hogy nem felelt meg, vagy egyszerűen nem rá volt szükség. Mert olyanok vagyunk, hogy magunkra vesszük a dolgokat. Az ilyesmit előre kell tudni ahhoz, hogy elviselhető legyen.
– És mi van, ha az a párom reakciója a tizenhatodik elutasításra vagy meg sem válaszolt jelentkezésre, hogy soha többé nem küld be egyet sem? Kivegyem a kezéből, és adjam be én a nevében?
– Ha kiveszed a kezéből, az tulajdonképpen kiskorúsítás, és ennek az a nagy hátránya, hogy a másik gyerekkori, dacos, borús, sértett vagy egyéb rossz reflexekkel fog reagálni. Egy olyan spirál indul el a két ember között – vagy a munkanélküli férfi és a világ között –, ami távolítja a jó megoldástól.
– Vagyis mit kell tenni?
– Néha semmi különöset nem kell tenni… Néha a nőnek is el kell tudnia viselni, hogy bizony, ez ilyen helyzet. Ne törekedjen megoldásra a férfi helyett. Akkor viselkedik a leghelyesebben, ha nem akar gyorsabb lenni lélekben, nem akarja azt az érzetet kelteni, hogy ő sürgősebb megoldást vár, mint amit a férfi ki tud préselni a világból.
– De arról azért lehet beszélni a másiknak, hogy félek? Félek, mert a jövő hónapban már nem jövünk ki a fele fizetésből, és akkor mi lesz? Vagy ezt is magamban kell tartanom?
– Hát persze hogy lehet! A nő lelki élete nem kell hogy hibernálódjon, míg a férfi rossz passzban van. Ez közös probléma. Az a lényeg, hogy ne egymás ellen fordítsa a feleket: ne az legyen, hogy a nő számon kéri a férfin a világgazdaság változásait, és a férfi se érezze, hogy a nőn kell „leporolni” az ő szerencsétlen helyzetét. Ha a két fél egymás ellen fordul, az biztosan nem vezet jó megoldásra. Mindenki elmondhatja és jogosan várhatja a másiktól, hogy értse az ő érzéseit. Szerintem az is javíthat, ha a nő tudatosítja magában, hogy szorongani kezdett, mert az addig erős férfi most gyengébb pozícióba került. Érthető, ha a nő küzd a szorongása ellen, csak ennek nem az a legjobb módja, ha lenyomja a pasit.
– Mi van, ha a pasi munkakeresés helyett belefeledkezik például a számítógépezésbe, és ilyen módon kiszáll a probléma megoldásából? Bár látszólag családias, mert – mondjuk – a régebbi családi felvételeket vágja össze kompakt kisfilmmé…
– A tapintat és a türelem mellett, amit egy nő gyakorolhat ilyen esetekben, nyilvánvalóan a valóságot is képviselnie kell valakinek, lehetőleg két embernek, de legalább egynek. Azt lehet mondani, hogy szép dolog a házimozi megvágása, de ennek csak akkor van értelme, ha kiegészül egészen konkrét, kézzelfogható dolgokkal is.
– Mindenesetre talán még mindig jobb, mint ha inna, vagy ha agresszív lenne…
– De ezek ugyanannak a variációi: hogy számítógépezik vagy iszik – vagy egyéb módon csekkol ki a valóságból –, azok csak variációk egy témára. A számítógép kevésbé destruktív, de pangás, vagyis nem történik semmi. A család egy rendszer, amelyben elvárható, hogy mindenki tegye hozzá a magáét, akkor is, ha nehéz helyzetben van. A sebzettség, az önértékelési válság, ami az állás elvesztésével jár, nem ment fel ez alól.
– Netán kössünk üzletet? Rendben, drágám, háromtól négyig vágd meg a házimozit, de tíz és kettő között keress munkát, aztán pedig segíts az otthoni teendők elvégzésében?
– Én továbbra is óvakodnék attól, hogy átvegyük az időrend alakítását a munka nélkül maradttól, mert az is kiskorúsítás. Egy újabb probléma forrásává válik, amiről azt hisszük, hogy a megoldás része. A nő szorong, és le akarja küzdeni – mondjuk – azzal, hogy noszogatja a férfit. Onnantól kezdve már lesz egy párkapcsolati válságuk is, és akkor már két problémájuk van, pedig addig csak egy volt. Persze az egyezkedés fontos, mert így az, aki éppen parkolópályán van a munkaerőpiacon, érezheti a kisebb feladatok megoldásában, hogy szükség van rá, de ez se a nőből induljon ki, hanem kettejükből.
