Kedves Soma!
26 éves nő vagyok, 4 éve élek párkapcsolatban, ami eddig jól hangzik, de… A párom most lett 22. Magam is alig voltam 22, amikor találkoztunk, vidám, felszabadult főiskolásként sok-sok nyári flört után már vágytam valaki igazira. Bár hetekig hadakoztam ellene, nem volt mit tenni, szinte az első pillanattól szerettük egymást. A 4 év alatt megéltünk mennyet és poklot. Mennyet, mert hihetetlenül szeretve voltam/vagyok, mintha kézen fogva az egész világot le tudtuk volna győzni…
A problémák velem kezdődtek. Elég kemény családból jöttem: agresszív édesapa, aki rendszeresen rommá vert engem és a bátyámat. Síró és szerinte tehetetlen édesanya, bűntudattal és megalázkodással. Mégis imádtam az apukámat, de nyilván azért, mert sosem kaphattam meg a szeretetét. Mára apu megnyugodott: 8-9 éve nem emelt kezet senkire, csak szóban osztja az észt.
Ám egy idő után előtört belőlem az apám. Ha valami nem úgy történt, ahogy elképzeltem, vagy úgy éreztem, a barátom kevésbé figyel rám, jöttek a rémképek, hogy már nem szeret. Olyan forrongó dühöt éreztem, hogy elvesztettem az önkontrollt… Megijedtem. Később annyira legyőzött az indulat, hogy többször is megütöttem. Volt, hogy autókkal szemben sétáltam, egyszer pedig a sürgősségin kötöttem ki, mert belerúgtam egy üvegbe, majdnem elvéreztem. Édesanyám akkoriban sokat sírt, úgy éreztem, kell valami kontroll. Már 2-3 éve nem történt ilyesmi, bár a forrongást még érzem, és reszket kezem-lábam, ha vitatkozunk. Mindez megváltoztatta a barátomat is: ingerültebb lett, bezárkózott, és semmit sem lehet megbeszélni vele. Ha probléma adódik, vagy felteszek egy számára kellemetlen kérdést, egyszerűen elsétál, vagy rám vágja az ajtót.
Én mára irtózom az agressziótól, de most a párom az, aki állandóan őrjöng. Sok feszültség van az életében. Azt hitte, nagy-nagy dolgokat kell nekem adnia, ezért majdnem milliós adósságba verte magát, nem mintha annyiért kaptam volna valamit, csak a kamatok az évek során szépen felmentek. Pedig én nehezen tűröm, ha meghívnak valamire: a 4 éves kapcsolatunk alatt erre 4-5-ször volt példa. Sehova nem járunk, sokszor a születésnapomra sem kapok semmit, mert nem telik rá. Nyaralni sosem járunk, végül tavaly én befizettem mindkettőnket, de végig sértődött volt.
Megérett bennem: már másra vágyom. Egy nyugodt férfit szeretnék, akinek nem én adok kölcsön, nem én veszek és fizetek neki mindenfélét. Ne én alázkodjak meg, ne én könyörögjek, hogy mondja el, mi bántja. Jó lenne, ha nem hagynának ott egy-egy buli után az utca kellős közepén, csak mert megsértődik. Szeretném magam kipróbálni felnőttszerepben, mert úgy érzem, ettől még messze vagyok.
Remélem, lesz időd reagálni erre valamit, de már leírni is nagyon jólesett.
Szép tavaszi napot!
Linda
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Linda!
Jól belebonyolódtatok a játszmátokba… Ez nagyszerű, mert sokat lehet tanulni belőle – ezáltal fejlődni, tudatosodni. Most még egyikőtök sem tud a jelenben lenni, túlzottan meghatároz benneteket mindaz, amit magatokkal hoztatok.
Ahogy a leveled alapján számolgattam, úgy másfél év után kezdtek jönni a problémák. Ez teljesen klasszikus, nagyjából akkorra szokik hozzá az ember agya a szerelem kémiájában termelődő hormonokhoz, és ezután van esély egymás meglátására. A „barát az, aki ismer, és mégis szeret” szállóige vonatkozik a társra is – ezt 20 évi párkapcsolat után tapasztalatból mondom. A kedvesed reakciói teljesen gyermetegek, de nem csak az erős és spirituális szempontból is felnőtt embereket lehet szeretni… A te leveled is igen zavaros, ami nyilván a benned levő zavarra utal.
Írod, hogy vágytál az igazira… De hát mindenki úgy indul a szerelembe, hogy úgy érzi, a másik az igazi. Majd, amikor másfél-két év múltán elmúlik, rájönnek, mégsem az, akire vágytak. Miért? Mert nem a jelenben voltak, hanem a saját illúzióikban. Lehet, hogy a szerelem ködétől nem láttad, hogy ez a srác problémás gyerek, pedig biztosan akkor is az volt. A „nagy igazi” többek között attól marad az, mert a két egymást szerető ember kellő türelemmel, alázattal kitart egymás mellett.
Azt írod, „majdnem milliós adósságba verte magát, nem mintha annyiért kaptam volna valamit”, de azt is, hogy még a születésnapodon sem kapsz semmit, mert nem telik rá. Akkor nem rád költötte, de ha így lett volna, ez akkor is az ő választása, amiért te nem vagy felelős. Ugyanakkor hol vannak a kreatív, kézzel készített ajándékok? Nálunk a családban csak ez számít valódi ajándéknak…
Azt mondod, szeretnéd kipróbálni magad felnőttszerepben… Ám a felnőttnek lenni nem egy szerep! Vagy felnőtt valaki, vagy nem, és ha az, minden helyzetben az. Egy sérült, sértődős gyermek-én állapotban rekedt ember mellett kitartani elég komoly, felnőttnek való feladat. Ha tudatosan teszed, akár felnőtté érlelhet. Mindenesetre most ez egy játszma köztetek, amelyhez mindketten kelletek. Ha azonban az egyik fél változik, akkor ettől a másik is! Amint nem kapod föl a vizet a hisztijén, és elkezd kevésbé zavarni az intenzív reakciója, ennek köszönhetően nem tud annyi figyelmet, energiát nyerni tőled, mint korábban. Ez pedig hatással lesz rá.
Nagyszerű, hogy képes vagy már kívülről rálátni a benned fortyogó agresszióra, és tudod kontrollálni is magad. A továbblépés az, amikor már nem lesz benned agresszió. Ehhez az kell, hogy a szüleid iránti haragot és a megítélésüket elengedd a szívedből. A törvények törvénye: amíg nem tiszteli az ember a szüleit (pusztán azért, mert tőlük kapta az életet), addig az embertársait sem tudja igazán tisztelni. Ebben a családállítás tud segíteni.
Jó lenne, ha szemrehányás, feszültség, rossz érzések nélkül beszélgetnél a kedveseddel, de ehhez az kell, hogy te magad is indulatok nélkül láss rá a kapcsolatotokra, magadra. Mindenképpen és mindkettőtöknek ajánlom a következő könyveket: Eric Berne: Emberi játszmák, James Redfield: Mennyei prófécia, Mindennapi játszmáink (Mesterkurzus sorozat), valamint Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély.
Ahhoz, hogy végig tudd gondolni, hogy megérezd, sorsfeladatod-e e mellett a fiú mellett kitartani – és ha igen, akkor milyen formában –, el kell kicsit csendesedned. Meg kell érezned, élned a mindenkiben ott levő belső békét, mert amíg félsz, addig nem hozhatsz bölcs döntést. Jót tenne egy kis egyedüllét, olvasás, hogy meghalld, mit üzen a „kis hang”.
Minden jót!
Soma Mamagésa
