nlc.hu
Aktuális
D. Tóth Kriszta: A tizenhetedik te magad légy!

D. Tóth Kriszta: A tizenhetedik te magad légy!

Dobozok között ülök a földön, ölemben a laptop. Két nagy, cipőkkel, ruhákkal teli szemeteszsáknak támasztom a hátam. Amikor megszomjazom, csapásokat keresek a holmi között, hogy eljussak a konyhába. A pohár vízzel aztán átbucskázom egy félig teli kartondobozon. Költözünk. Már megint.

A tizenhetedik te magad légy!Én tizenhetedszer, Alex tizenkettedszer, Lola pedig harmadszor. Hosszú-hosszú vacillálás előzte meg a döntést – és végül nyert a vidék. Hogy is írtam ezelőtt jó egy évvel? „A lányt kiveheted vidékről, de a vidéket nem veheted ki a lányból.” Szabad fordításban így hangzik az évtizedek előtti amerikai country zenészeinek egyik klasszikusa. No és mi van azzal a lánnyal, aki élete szűk négy és fél éve alatt beutazta fél Európát, de semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy saját bodobácsai legyenek a saját kiskertjében? Lolának szerencséje van, mert az anyukája és az apukája is zöld mezők, sűrű erdők és fürge patakok vidékéről származik, és az ottani tavasz illatának emlékét még a Moszkva tér bűze sem tudta feledtetni velük. Vagyis mindhárman arra ácsingózunk, hogy kertes házban lakjunk. Még ha az a kert zsebkendőnyi is. Nem véletlen, hogy harmadik emeleti lodzsánkból egyik nyáron igazi dzsungelt csináltunk, és dacolva a szomszéd cigarettafüstjével és Bel-Buda szmogjával, csak azért is kint játszottunk a „szabadban”, amennyit csak lehetett. És minden hétvégén, amikor visszatértünk a városba valamelyik nagyszülőtől, a szívünk szakadt meg. De közben persze dolgoztunk, lótottunk-futottunk, szerveztük az életünket, hogy mindenki időben eljusson oda, ahová szeretne. Az ilyen napok végén aztán fáradtan dőltünk egymás vállának a kanapén, és hálásak voltunk a sorsnak, hogy semmitől nem lakunk olyan nagyon messze… hát így állt a dilemmánk.

Végül a véletlen döntött. Az a fajta véletlen, ami – eddig azt hittem – mindig csak másokkal történik meg. Egy családi barát azt mesélte egy gyanútlan őszi délutánon, hogy beköltözne Budapestre városkörnyéki házikójából. Vissza, a sűrűjébe. Gyerekei nagyobbacskák, eljárnának szórakozni, elegük lett a vidékből, a szülőknek meg a furikázásból. Először a fülünknek nem hittünk, aztán a szemünknek. A tündéri falucska közepén ott állt a mesebeli házikó, zöld spalettákkal, picike kerttel, egyenesen Lola egyik álmából. Mivel a másik oldalnak is éppen megfelelt a mi lakásunk… cserebere, fogadom, többet vissza nem adom!

A tizenhetedik te magad légy!És most itt ülök a dobozok között, tele izgalommal – és némi bosszúsággal. Mert amit az elmúlt két és fél órában bepakoltam, azt az én, frissen az óvodából hazatérő lányom módszeresen végignézi, egyenként, a dobozon kívül. Aztán persze megpróbálja rekonstruálni a bedobozolt állapotot, de a helykihasználása távol áll az optimálistól. Odamegyek hozzá, visszapakolunk, és átvonulunk a szobájába, ahol már várnak minket az üres dobozok. Eleinte minden remekül működik. Lola rakja az angol mesekönyveket, én a magyarokat. Pikk-pakk megtöltünk két kartont. Ragasztjuk, címkézzük, kész. Aztán, jöjjön, aminek jönnie kell, a mindent rejtő játéktartók… és itt elakad a lendületünk. Lola ugyanis úgy megörül minden papírfecninek, minden apró alkatrésznek, régi babaruhának, elveszettnek hitt üveggolyónak, hogy esélyem sincs tempósan pakolni a harmadik dobozba. Ráadásul azzal a hiú ábránddal álltam neki a Lola-szobának, hogy nemcsak dobozolunk, hanem selejtezünk is. Az én lányom ugyanis igazi gyűjtő. „Ez még jó lesz valamire!” felkiáltással hihetetlen mennyiségű holmit halmozott föl a szobájában az elmúlt három év alatt. A cetlik, a darabkák, a gyöngyök pedig mind-mind megtalálták saját lakóhelyüket a különböző játékos dobozok eldugott szegleteiben. „Lolám, erre már nem lesz szükség az új házban, ugye?” – és mutatom neki a harmonikává gyűrt, szebb napokat látott pónikatalógust. „Jaj! A pónis füzetem! Éppen ezt kerestem, köszi!” – és már jön is, kikapja a kezemből, leül vele az ágyára, és olvasni kezdi. Majd, amikor végez, belehelyezi a nyitott kartondobozba, és azt mondja: „Ezt ki ne dobd, mama, nagyon szükséges lesz az új szobámban!” És ez így folytatódik naphosszat.

Végül feladom, és elhatározom, hogy csalni fogok. Lola szobáját akkor dobozolom be, amikor a gazdája óvodában van. Mindent gondosan átnézek, és csak a fecnik felét „iktatom” a kukába. A többit, majd ha átköltöztünk. Cserébe ajándékot teszek az egyik dobozba: egy színesre festett, apró kezekre szabott kerti szerszámkészletet. A költözés után Lola első útja ugyanis nem a saját szobájába vezet majd, ezt biztosan tudom… hanem ki, a kertbe, a bodobácsaihoz.

Détár Enikő: Jobb, ha szembenézek a problémáimmalMég több az e heti Nők Lapjából:

Détár Enikő: Jobb, ha szembenézek a problémáimmal »
Mit kezdjünk a tonhallal? »
Flúgos futam – A női vezetők megmutatják! »
Hogyan segít a remény ereje? »
Az Oscar áldozatainak klubja »
A világhírű Pető Intézet gondjai »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top