Mert így születünk, nyitott szívvel, az ősbizalom tökéletes állapotában. Remélve, hogy megtart, táplál majd valaki. Aztán sok minden történhet, ami kizökkent ebből a harmóniából.
Évának a fia születése után két évvel kellett átélnie, hogy a férje elköltözött otthonról – egy másik nőhöz. Olyan volt ez, mint egy arculcsapás, mintha azt mondta volna valaki közben: „Te bolond, te még hiszel a szerelemben? Ugyan!” És Éva elvesztette a hitét, a reményét abban, hogy egy kapcsolat lehet boldog és hosszan tartó, olyan biztos, mint ahogy reggel felkel a nap. De nem esett össze – látszólag. Keményen dolgozott, nevelte a kisfiát, próbált életben maradni. Bár volt egy másik élete is, amelyről alig tudott valaki. Ebben futó kalandok, egyéjszakás „szerelmek” sora követte egymást.
– Előfordult, hogy néhány pillantásból kitaláltuk, mit akar a másik, futó kalandot, szexet – meséli. – Nem volt, ami visszatartson! Bizonyíték kellett, hogy még kellek valakinek, hogy még érek valamit, mint nő. Gyakran el is meséltem ezeket a történeteket a volt férjemnek, mert azt akartam, hogy fájjon neki. Azt gondoltam, ha már nincs szerelem, meg hűség, akkor jár nekem ennyi kárpótlás. Bosszút akartam állni! Furcsa mód a válóperes tárgyalás vetett véget ennek az ámokfutásnak. A bírónő kérdezgetni kezdett, hogy mi, mikor történt, hogyan, miért romlott meg a kapcsolatunk és szeretem-e még Tibort. Hirtelen kitört belőlem a fájdalom. Zokogtam és ekkor értettem meg végre, hogy valami meghalt, örökre véget ért.
 |
| Molnár Judit, pszichológus |
– A változás csak bennünk tud megtörténni – vélekedik Molnár Judit, pszichológus. – Amikor azt mondjuk, hogy a világ úgy, ahogy van rossz, az emberek rosszak, a másik rossz, és ezért jó okunk van a reménytelenségre, a bizalmatlanságra, akkor ez a harag állapota. Haragszunk mindenre és mindenkire. Csakhogy ez az érzés elfed valamit, önmagunk elől is elzár bennünket, mert a harag alatt mindig fájdalom van, amelyhez azonban nem tudunk közel kerülni. A harag abból ered, hogy valamit nem kaptunk, kapunk meg, amire pedig szükségünk lett volna. Ha dühösek vagyunk az apánkra, mert kétévesen elhagyott bennünket, akkor e mögött ott van a fájdalom, amely a hiányából származik. A fájdalom mögött pedig végső soron mindig szeretet van. Hiszen a legmélyebb fájdalmunk a szeretet elvesztéséből vagy hiányából fakad. Ezért, ha valaki ki akar lépni a reménytelenség, a bizalmatlanság állapotából, akkor szembe kell néznie önmagával, a saját fájdalmával. A harag távol tart ettől, amíg haragszunk, nem kell szembenéznünk önmagunkkal. Csak akkor leszünk képesek arra, hogy túllépjünk a haragon, a fájdalom csak akkor lesz elviselhető, ha nem vagyunk egyedül, ha van valaki, aki mellettünk áll. A bizalom soha nem azt jelenti, hogy a dolgok mindig tökéletesek, hanem azt, hogy elfogadjuk, most ilyen az élet, a sors, a világ. A vihar soha nem úszható meg. A bizalom inkább abban van, hogy a jó nem az, amit én most jónak hiszek, hanem az, ami végül történik. Mert hiszünk abban, hogy a dolgok azért történnek, mert ez a törvény, és a teremtett világ rendje jó.
Ősbizalom
 |
| Dusicza Ferenc, református lelkész |
– Képzeljék el, hogy behunyt szemmel állnak, egyenes derékkal, és azt a feladatot kapják, hogy dőljenek hátra. Tudják, hogy valaki mögöttük áll, de nem túl szorosan. Talán egy méterre, és ez a valaki meg is ígéri, hogy elkapja önöket. Dőljenek csak hátra behunyt szemmel, feszes testtel, mint egy zsák! Nem lépnek-e hátra, nem nyitják-e ki a szemüket dőlés közben önkéntelenül? Ha mindezt nem teszik, hanem dőlnek tovább, akár a földig, várva a kinyúló kart – az az ősbizalom – magyarázza Dusicza Ferenc, református lelkész. – Van olyan ember, akit maguk mögé állítanának? Én nagyon szeretnék ilyen embert, és hiszem, hogy van ilyen. De ha senki más nincs, mindannyian hihetjük mégis, hogy lesz valaki, aki elkap bennünket, mert Istenember létezik, mert ő a mindenütt jelenvaló. Azt mondják, a bizalmat el kell nyerni, az ősbizalmat azonban nem. Az valami másban, az embertől független, földöntúli dologban gyökeredzik. Egy legfőbb lény ajándéka, akit sok néven ismerünk, akit sokan neveznek Atyának, megint mások nőnemű isteni lénynek tekintenek, azaz Istenanyának, aki kipótolja még kínzó anyahiányunkat is.
Feltétlenül igaz, bár szomorú tapasztalat, hogy az édesanya nélkül, de inkább a család nélkül felnőtt emberek nem felnőttek igazán. Olyan személyiségekké válnak, akik nélkülözik az édesszülői szeretetet, ráadásul úgy, hogy nem tudják – honnan is tudnák -, mit kellett kényszerűen elveszíteniük. Egyszer valaki azzal kereste fel lelki gondozóját, hogy megállapította, a SEMMI van benne. A természet pedig iszonyodik az ürességtől és minden ilyen űrt kitölt, feltölt azzal, ami éppen van, ami kínálkozik, amit ajánlanak egyénileg és (reklám)iparszerűen. Én keresztyénként arról vagyok meggyőződve, hogy ezt a bennünk kialakult űrt a Mindenható kitöltheti isteni lényével, lelkével, és megváltoztathatja a személyiségünket.
A kapcsolatok ajándéka
A pszichológusok is úgy gondolják, hogy az ősbizalom velünk születik. Még akkor is, ha nehéz várandósság után jöttünk a világra, rengeteg tapasztalatunk van a jóról. Ez az ősbizalom tovább is erősödhet, de sérülhet is. Az újszülött csecsemő, akit a vágyai és a szükségletei vezérelnek, még egész testi és lelki valójában átéli és kiengedi az érzéseit. Az éhség, a nyugtalanság őt is kibillenti a harmónia állapotából, de ha jelen van az édesanyja, akkor folyamatosan megtapasztalhatja, hogy vissza lehet a harmóniába zökkenni. Az anyai gondoskodás által arról szerez tudomást, hogy a világ élhető, viselhető, belakható hely. A jó mindig visszatér. Bízni kezd. Így lesz képes arra, hogy egy időre elengedje az édesanyját. Eleinte csak néhány percre, de ahogy növekszik, úgy nő ez az idő órákra, egy egész napra. Ezt hívják biztonságos kötődésnek.
– Ha ez a hit, az anyai rész sérül bennünk, akkor fordul elő, hogy úgy érezzük, semmit sem kapunk ingyen, mindenért nagyon keményen meg kell dolgoznunk – állítja a pszichológus. – Ha a csecsemő hosszan sír hiába, úgy, hogy senki nem segít rajta, a tanult tehetetlenség állapotába jut. Ha egy kórházi ellátást igénylő betegség miatt elválasztják a babát a mamától, a kicsi egy idő után könnyen megtanulhatja, hiába panaszkodik, az édesanyja nem fog odajönni hozzá. Holott az anyai gondoskodás, a szeretet, az anyatej jár. Ilyen élményekkel a hátunk mögött bizalmatlanok és gyanakvóak leszünk minden iránt. De az élet hosszú, és ezek a sérülések meggyógyulhatnak. A nők számára az anyává válás is ilyen gyógyító folyamat, mert az első gyerek születésekor újraéljük a teljes korai fejlődésünket, az édesanyánkkal való kapcsolatunk minden érzésével, és ez lehetőséget ad az átrendeződésre. De a találkozások, a gyógyító kapcsolatok is segítenek. Amikor képesek leszünk arra, hogy hosszan elidőzzünk a másik tekintetében, és elviselhetővé válik, hogy a másik tekintete is elidőzzön a miénkben. Aki ilyen kapcsolatot kap ajándékba, annak egyre növekedni fog a bizalma, mert észreveszi a remény aprócska pillanatait is. Mindez lehetővé teszi, hogy másképp lássunk. Már nem a világot vagy a másik embert okoljuk, amikor csalódunk, amikor elveszítjük a reményt. Mert rájövünk arra, hogy az, ami a csalódást okozta, mindig is jelen volt, csak mi nem vettünk észre.
Még több az e heti Nők Lapjából:
