Mikor pihen ez a lány? – morfondírozom magamban, míg egy kávézóban Évire várok, aki pontosan és mosolygósan érkezik. Kislányosan vékony a vállára vetett hátizsákkal, semmi smink, szélfútta szőke haj. Eszembe jut, hogy négy évvel ezelőtt hosszasan beszélgettünk, ám akkor nem volt ilyen vidám.
– Azért ragyogsz, mert végre itt a tavasz? – kérdezem, mire nagyot nevet.
– Amikor felhívtál, Szirákon jártam Lacival. Csodálatos hétvégénk volt a kastélyban! Már hat éve együtt vagyunk, megvívtuk a magunk harcait, talán összecsiszolódtunk. Kinyílt a szívem, nem tétovázom, élvezem, hogy jó vele. Még ma is abban a kicsi lakásban élünk a Normafánál, amelyikért keményen megdolgoztam ifjonc koromban, de már vettünk egy nagyobbat a közelben. Félkészen áll, mert télen nem lehetett építkezni, az idei év feladata a befejezés. Meseház lesz, ahol majd kiülünk a tetőre, és nézzük a felhőket… Ne nevess, igenis szeretek üldögélni a pörgések között!
– Olvastam, hogy jutalmul utaztál Szirákra, mert a Story olvasói az év műsorvezetőjévé választottak. Egy videofelvételt is láttam a díjátadóról, ahol elegáns fekete ruhát viseltél, a karodon különös tetoválás volt.
– Boldognak éreztem magam azon az estén, hiszen elég ritkán szerepelek bulvárlapokban, mégis rám szavaztak… Élvezem a munkámat, remek emberekkel ismerkedem meg általa, és örülök, ha ezt mások is észreveszik. A tetoválás lemosható testfesték volt, amelynek a finom motívumai közé az alkotó becsempészte az SOS-Gyermekfalu emblémáját is.
– Hogy lettél a gyermekfalu hazai nagykövete?
– Tán nyolc éve kértek fel, hogy konferáljak egy komolyzenei koncertjükön. Én a műsor közben megéreztem, hogy túl szabályos a rendezvény, tehát felhívtam a színpadra néhány gyereket. No, akkor Gombár Misi – soha nem felejtem el őt! – elmesélte, hogy minden vágya egy teleszkópos bicikli. Nem sokkal ezután egy olyan vitorlásra keveredtem, már nem emlékszem, hogyan, ahol tehetős társaság jött össze. Valamennyien a budapesti Harley Davidson baráti körhöz tartoztak. Amikor meghallottam, hogy milyen lazán beszélgetnek milliós üzleti vállalkozásokról, kitörtem: „Az SOS-Gyermekfaluban élő srácoknak még biciklire sem telik!” E beszélgetés végeredménye az lett, hogy minden „SOS-gyerek” kapott e közösségtől egy kerékpárt! A csapat ma is tartja a kapcsolatot a kőszegi gyerekfaluval, és a gyerekek minden évben részt vesznek a motorosok balatoni találkozóján. Szóval ezek után kértek fel, hogy legyek az SOS hazai nagykövete. Ez nemcsak azt jelenti, hogy részt veszek a programjaikon, hanem azt is, hogy beszélek (szervezek) a gyerekek érdekében. Nehéz a lapokba és a televíziókba bejutni, ebben tudok nekik segíteni. Idén nyárra azt is sikerült összehozni, hogy az összes (!) SOS-gyerek két napig vitorlázzon a Balatonon a nevelőanyákkal együtt. Ezt annak köszönhetem, hogy szép lassan befogadott a vitorlástársadalom.
– Tavaly nyáron felhívtalak valamiért, és te boldogan hadartad, hogy nem tudsz beszélni, mert épp az SOS-gyerekeket vitorláztatod.
– Boldog voltam akkor! Láttam, hogy a kapitányoknak is nagy élmény, amikor a gyerekeket beavatják a vitorlázás és a versenyzés gyönyörűségébe – az SOS-falvak lakói soha nem fogják elfelejteni… –, ráadásul pluszpénzükbe sem kerül. Hálás vagyok ezért Lacinak is, akinek van egy kis hajója a Balatonon, és már az első közös nyarunkon kiképzett engem. Ő életművész és nem utolsósorban tehetséges vitorlázó, aki versenyeket nyer, és csoportokat visz az Adriára meg a Karib-tengerre. Bárkit rá mernék bízni! Nehéz versenyek vannak mögöttünk – tavaly megnyertük a Kék Szalagot a magunk kategóriájában –, persze az is előfordult, hogy bőgtem a félelemtől a viharban. Ám amikor lecsendesedett a szél, már azért imádkoztam, hogy támadjon fel, mert nem akartam, hogy beérjen minket a többi versenyző. Csodálatos a víz, csodálatos a tenger, és nagy öröm, ha ezt a szerelmet a gyerekeknek is átadhatom.
– Korunkra nem annyira jellemző a segítőkészség.
– Lehet. De nekem eszembe jut egy évekkel ezelőtti jelenet. A motoroscsapat egyik nagymenője a battonyai gyerekfalu hintájában üldögél, és potyognak a könnyei. Átadták a bicajokat, motoroztatták a gyerekeket, és a srácok önfeledt öröme hatott rá… Ha jól szólítod meg az embereket, akkor igenis segítenek. Engem nem érdekel sokak pesszimizmusa, én a szeretetben hiszek. Abban, hogy a szeretet körbeér. Adsz nekem egy jó szót, egy kedves gesztust, és én továbbadom.
A interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!
Még több az e heti Nők Lapjából:
