Utazás a mágiák és varázslatok földjére

A vudu – jelentése istenek, vagy szellemek – a fekete földrész több mint hatezer évre visszavezethető több istenhitű ősvallása. Közel félévezrede az európai gyarmatosítók rabszolgák százezreivel együtt „importálták” Afrikából, az újonnan felfedezett Amerikába. Ez volt az a drámai pillanat, amikor három földrész népe és vallása először találkozott egy új világ aranykapujában.

Őseik szellemeivel együtt élő, pucér indiánok, sok istenüket babonásan félő rabszolgák, és új, fehér uraik (spanyolok, portugálok), akik nyomban hozzáláttak a megtérítésükhöz. És aki élni akart, beletörődött a sorsába. De az őserdők mélyén, egyre sűrűbben szólaltak meg a titkos gyülekezésre hívó dobok. Így üzenték meg a fehér „varázslóknak”, a papoknak, hogy elfogadták ugyan az új isten hitét, de megtartották a magukét is.

Dacára az üldözéseknek, vagy éppen ezért, a vudu vallás futótűzként terjedt, főként a feketék által sűrűn lakott részeken. A 19. század elejére a haitiak nyíltan elfogadott vallása lett, és máig meghatározó szerepet játszik New Orleansban és Brazíliában is.

Az ördög vallásának kikiáltott vudu, ma már sokféle változatban él tovább a Karib-térségben. Bár egy tőről fakadnak, mindenütt kialakultak a speciálisan helyi kultuszok. Kubában és Dominikán a Santeira, Jamaicán a pocomania a legismertebb vallási keverékszekta. Kultuszaik lényege a dobószóval kísért tánc – egészen az önkívületig.

Brazíliában majd mindenki katolikus, egyben macumbahívő. Vasárnap eljárnak a templomba, ünnepeiken áldoznak az isteneiknek. Ilyenkor sátrakat állítanak a tengerparton és beköltöztetik vallási fétiseiket. Mindegyikkel ápolják a barátságot: kedvencükkel, a kék Madonnával éppúgy, mint a fekete, vagy a rézbőrű tollaskígyó-istenségekkel. Mindennapos látvány a parkokban, utcasarkokon elhelyezett pezsgős, pálinkás, kólásüveg, mellette az égő gyertya. Hálából, gyógyulásért, gyermekáldásért, vagy titkos kérelemért: fogjon az átok rosszakaróikon. Ha az élet más területén akadnak is ellentétek, a vallási tolerancia látszólag tökéletes.

Salvador da Bahia, Karneválország régi fővárosa – a karnevál szülőhelye – varázslatos hely. Olvasztótégelye az indián, európai és afro-brazil hiedelmeknek, népszokásoknak, mágikus ceremóniáknak. Misére kongatnak a spanyol templomok harangjai, varázslásra szólítanak a dobok.Az arcok itt a legfeketébbek, a hitbuzgalmak a legforróbbak. Ugyanazok, akik a vasárnapi misén úgy énekelnek, ahogyan egy profi goodspeel-koncerten, a vudu szekta szeánszait is látogatják, bár erről nem szívesen beszélnek.

A zártkörű rituális összejövetelekre idegen be sem teheti a lábát. Szoktak rendezni amolyan vudu-show-kat is, amelyekre beengednek néhány turistát. Egy ilyenre vitt el a helyi idegenvezető, a portugál-indián származású Jorge papa. Afrikai szokás, hogy a nőket mamának, a férfiakat papának nevezik.

Izgatottan készültem életem első vudu-szertartására, amelyet a városon kívül az őserdőben tartottak. Kocsival addig nem is lehetett behajtani, és nem volt sétagalopp átküzdeni magam a vaksötétben, a liánokkal sűrűn benőtt ösvényén sem. Messziről lehetett hallani a dobok tompa puffogását, és ahogy közeledtünk egyre több fény szűrődött át a lombokon.

Mindenütt gyertyák égtek, kint a tisztáson és bent a pálmalevelekkel fedett kunyhóban. Mire odaértünk, a viszonylag kis terem zsúfolásig megtelt, zömmel talpig fehérbe öltözött hívekkel. Egymáshoz préselődve álltak, csak nekünk tartottak fenn néhány ülőhelyet, az első sorban. Iszonyatos volt a hőség, fuldokoltam az egyre érezhetőbben terjengő, furcsa, émelyítő, kissé kellemetlen, kielemezhetetlen szagoktól. Pálinka, verejték és még valami: marihuána? Majdnem. Azt a kis büdös golyót, ami az áldozati tálban füstölgött, kábító erejű gyógyfüvekből, hajszálakból, őrölt állati csontokból és ki tudja, még miből gyúrták össze. Elálmosodtam tőle.

Arra riadtam fel, hogy éktelen hangerővel püfölik a dobokat és egyszer csak begördült Vudu-mama, a szekta varázslója, vagy papnője. Hatalmas, szénfekete asszonyság, nyomhatott vagy 120 kilót. Földig érő fehér ruhájában, fején fehér turbánnal úgy festett, akár egy óriási kísértet. Hirtelen megrándult, mint akibe villám csapott, vonaglani kezdett egyre sebesebben. Feje hátrafeszült, táncolt, pörgött, hörgött, végül hanyatt vágódott és tovább csapkodta magát a földön. A többiek követték. A lobogó gyertyafényben suhogtak a fehér szoknyák, csapkodtak a karok, a dobok végeérhetetlenül ismételték ugyanazt a ritmust, ami csúcsra járatja az extázist. Amikor már mindenki transzban rángatózott az agyagpadlón – készen arra, hogy testébe, lelkébe befogadja a meghívott szellemet – Jorge papa intett a szemével: már itt is van! Ijedtemben majdnem leestem a székről, de nem észleltem különösebb változást.

A mély transzból lassan ébredezők még sokáig együtt maradtak. Énekeltek, ringatóztak a dobok ütemére, arcuk kisimult, tekintetük földöntúli fényben csillogott. Ők érintkezésbe léptek őseik szellemével, hiszen a varázslónő átadta az üzeneteket – kár, hogy egyetlen szavát sem értettem – amitől megnyugodtak.

Később sokat töprengtem azon, mi történt azon az estén. Aztán már Vudu-mamától kérdeztem a szeánsz végén Jorge papa segítségével. Megtudtam, hogy ennek a mágikus vallásnak csak a beavatottak ismerik a titkait. Ők pedig nem árulják el senkinek, inkább leharapnák a nyelvüket. Természetesen fontos ráhangolódni a transzra. Ezt segíti elő a gyertyafény, a dobolás, bizonyos helyeken a vér íze és látványa, különféle kábítószerek és rengeteg rum, vagy pálinka. Ma már tilos az emberáldozat, bár a legvadabb szektáknál még előfordulhat, inkább állatokat áldoznak fel. Fekete mágiához például fekete kakast.