Megasztár 5. – lesz-e feltámadás?

A Megasztár az utóbbi évek legnagyobb TV2-s dobása volt. Nézettségi csúcsok, maximumra pörgő házi celebgyár, a magyar popzenét évekre meghatározó arcok az első szériákból. Tilla A kategóriás műsorvezetővé lett (teljes joggal, főleg a Stohl Bucival keserített közönség szemével nézve), és az egész csatorna jó szelet fogott az új zászlóshajóval.

Nem is volt ellenszere a műsornak az első két-három széria alatt. Az RTL sokáig hiába kapálózott, a családi tévézés, a beszédtéma hétfőn a munkahelyeken, a magazinborítók a fodrásznál mind-mind a Megasztár függvényei lettek. Tóth Verától Gáspár Laciig és Caramelig a magyar popzene hosszú időre eltelt a megasztárokkal. Nem csoda, ez így működik „hagyomány szerint” is: a legtávolabbi előd, a Ki mit tud? tizen-, huszonéves versenyzői közül sokan a mai napig szórakoztatnak minket – Gálvölgyi János, Kern András a legjobb példa erre.

Sőt, a műsor elvitathatatlan érdeme, hogy főműsoridőben ünnepelte az élő éneklést, a playback és a stúdiós utómunka nélküli előadó-művészetet. A Megasztárnak köszönhettük, hogy botfülű producerek, tucat-Kozsók helyett Presser Gábor vitán felüli szaktudása mentén tudhatta meg a zenét szerető közönség, hogy mi a hamis, mi a gagyi, mi a túljátszott, mi a közönséges – és mi a valódi érték, kinek jár dicséret. Sőt, ez a műsor adott először lehetőséget arra, hogy végre egy valódi kritikus, nem pedig elfogult bulvártudósító mondjon véleményt a (leendő) sztárokról.

Ahogy azonban nem lehet hetente karácsony, úgy a felpörgetett, sűrű tehetségkutatás is előbb-utóbb kifullad, már nem olyan, mint régen. Van még olyan tehetség, aki nem ment el az előző négy Megasztárra, vagy az elmúlt két Csillag születik válogatóira sem? Rejtőzik még annyi aranytorkú fiatal, akiket kötelességünk most rögtön „felfedezni”?

És elférnek ezek a megasztárok, új előadók még egyáltalán? Ha a korábbi versenyzők karrierjét vizsgáljuk, akkor erős a kétség. Király Viktor megnyerte ugyan az előző szériát, de valljuk be: azóta sem lett sztár belőle. Fekete Dávid lelkes amatőrként kínlódva töri kerékbe a musical műfaját, de mindhiába: nem sztár, inkább kihunyó hullócsillagnak tűnik. Míg az első néhány Megasztárban a sokadik versenyző is nyomot hagyott a nézőben, és meg-megtalálták a helyüket (Bocskor Bíborka az undergroundban, de még egy korai kiesőből, Zentai Márkból is tinisztár lett Mark néven), addig az új felfedezettek szavatossági ideje egyre rövidebb.

Talán nem annyira tehetségesek. Talán már nem férnek el. Akár így, akár úgy, inkább vészreakciónak tűnik a Megasztár 5. elindítása, egy nem kellően végiggondolt válasznak az RTL-es X-Faktor bejelentésére.

Mindezt úgy, hogy a TV2 egyébként is hadilábon áll az egykori sikerek újraindításával. A felmelegített, valaha finom káposztát rendre odaégetik: így kozmált oda az Áll az alku, a Hal a tortán, és ugyanígy kínlódik most a Mr. és Mrs. A Megasztár talán az utolsó befőtt a kamrában; kérdés, hogy most kell-e kinyitni.

De hogy ne csak finnyogjak, biztatásul annyit: nem lesz azért olyan rossz. Sőt, bizonyos részeiben színvonalasabb lehet, mint az előző kör – például kb. akkora lesz a különbség a zsűri legutóbbi és most várható munkája között, mint Fenyő Miklós és Presser Gábor életműve közt. Igen, ez egy jó, erős, biztató húzás, Presser nagyon jót tett korábban a Megasztárnak, és nagyon hiányzott a negyedik szériából. Sőt, vitán felül áll az is, hogy a műsorfolyam eleje ismét szerez pár vidám percet majd a selejtezők bemutatásával. A menthetetlenül botfülű, de hamis önbizalomtól dagadó vagy épp anyuka által felbiztatott, szükségképpen megszégyenülő idétleneket, valljuk be, ki fogjuk röhögni. Nem szép dolog, de hát felnőtt emberek, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke sem jár testépítő versenyekre, hanem marad a saját szakmájánál, tiszteli is mindenki.

De hogy mi lesz aztán? Nem tudom. Az előjelek (Pressert leszámítva) nem igazán kedvezőek. Egy biztos: én azt szeretném, hogy sikerüljön nekik, ugyanis a magyar televíziózással az elmúlt években talán nem is történt jobb, mint ez a műsor. Végre egy program, amelyet a család együtt nézhet, amelyben senkit nem ölnek meg, és senki nem „villant”, végre egy műsor, amely az élő zenét ünnepli és honorálja, végre egy alkalom, hogy picit úgy tévézzünk, mint amikor ezt kitalálták.

Jó lenne, ha sikerülne – de ma nem ez a valószínűbb forgatókönyv.