A lovak különleges lények. Én magam, bevallom, kicsit félek tőlük – megijeszt szemükben tükröződő intelligencia és az izmukból kibuggyanó nyers erő kombinációja. Tartok tőlük, de közben lenyűgöznek. Legfőképpen azért, mert példásan kezelik a versenyt, magukévá tették a szellemét. Nem küzdenek ellene, nem esküdöznek, hogy majd ők bezzeg… Hanem alkalmazkodnak. Ha egyszer ez egy olyan világ, ahol versenyezni kell, hát akkor versenyezzünk. Ha úgy adódik, márpedig a vadon élő lovak számára nagyon sokáig úgy adódott, akkor az életünkért versenyzünk. Tudták, hogy a vemhes kanca képes szabályozni a vajúdást elősegítő oxitocin hormon kiválasztását? Azért, hogy kicsinye az éj leple alatt, sötétben, legkésőbb hajnalban szülessen meg. Akkor, amikor a ragadozók jó eséllyel alszanak, és joggal lehet abban reménykedni, hogy nem ébreszti föl őket a friss vér szaga. Minden csikó éjszaka születik, és minden csikó villámgyorsan felkészül az Életre. Anyja pillanatok alatt letisztogatja, ő pedig négy lábra áll. És versenyez, az életéért.
Néhány nap múlva anyák napja, és akár hiszik, akár nem, ez a cikk az anyákról szól. Az anyáknak. A valaha voltaknak és a leendőknek. Azoknak a nőknek, akik ma azt mondják: „én jobb anyja leszek, vagyok a gyerekemnek, mint az én anyám volt”. Vagy azt, hogy „én bezzeg nem fogok gyorsan visszamenni dolgozni”. És „legalább kettőt szülök, de inkább hármat, mert egy gyerek az nem gyerek”. És azoknak, akik fogadkoznak, hogy „én nem kiabálok majd rá a fiamra, ha elszakad a cérna”, és „nem engedem majd tévézni a lányomat”. No meg „sokáig szoptatok, aztán pedig magam főzök majd minden ebédet és vacsorát, mert neki ez a legjobb”. És főleg „a lehető legjobb óvodába, iskolába adom, mert nem lehet elég korán jól választani intézményt”. Ez a cikk önnek szól, ott, az íróasztalnál, önnek, aki a fotelban ül, maga alá húzott lábakkal, és önnek, aki a számítógépe képernyőjén olvassa. És talán a fejét csóválja éppen. Meg nekem. Mert egyformák vagyunk, bizony egyformák, egy dologban mindenképp. Sikeres és boldog embert akarunk faragni a gyerekünkből. Sikeresebbet és boldogabbat. De mi a siker, és mitől lesz boldog? Attól, amit mi annak gondolunk? És mikor von mérleget az élet? Amikor a gyerek leérettségizik? Vagy fölveszik az egyetemre? Aláírja élete első munkaszerződését? Kimondja a (remélhetőleg) boldogító igent? Vagy tán, amikor maga is anya, apa lesz?
Én is vetélkedésen kapom magam néha, pedig lepaktáltam magammal, hogy nem így lesz. Hasonlítgatok, pedig leendő anyaként megígértem, hogy nem fogok. Versengek, pedig tudom, hogy felesleges. Megakadnak a fülemben a rólam mondott ítéletek, pedig megfogadtam, hogy nem figyelek rájuk. De már nem pánikolok emiatt, mert azt hiszem, ez a vérünk szava. Elfogadtam, hogy ez így van, és talán így van jól. És senki sem különb a másiknál. Noha az én gyerekem nem éjszaka született, ő is egy csikó. Föl kell készítenem az életre, legjobb tudásom, lelkiismeretem és lehetőségeim szerint. Ennél többet nem tehetek, ezt viszont meg kell tennem. Egy verset hoztam anyák napjára, önöknek, kedves versenylótársaim. Khalil Gibran-nak (vagy Halíl Dzsibránnak), ennek a kora-huszadik századi libanoni költőnek a szavai mára beértek. Kedves íjak, drága nyilak, egyformák vagyunk mind – boldog anyák napját!
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.
(fordította: Révbíró Tamás)
Lolamesék a VI. Gyermekirodalmi Fesztiválon! Meseolvasás, rajzfilmvetítés, activity és rajzverseny D. Tóth Krisztával: április 30., péntek 10-11:30 és 13:30-14:30 május 1., szombat 14:00-15:00 május 2., vasárnap 10:30-11:30 Helyszín: Budapest, Művészetek Palotája |