Mi lesz, ha nem látsz majd semmit? Mi lesz, ha megőrülsz? Mi lesz, ha ott ragadsz a múltban, és teszem azt, egyiptomi fáraóként jössz vissza? Mi lesz, ha kiderül, hogy szentjánosbogár voltál előző életedben? – ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel szórakoztattak a kollégák, amikor egy hétfői értekezleten kiderült, riportot készülök írni az előző életemről. Miközben a szerkesztőség aggódott, én a legteljesebb lelki nyugalommal indultam el abba a VI. kerületi lakásba, amelyben a nagy kaland várt. Mindössze annyit tettem, hogy fellapoztam a Nők Lapja Ezotéria legfrissebb, a reinkarnációra fókuszáló számát. Persze egy cikket sem olvastam el előre, nehogy megzavarják az objektivitásomat. Ehelyett megnéztem, Izing Klári mit ír arról, melyik csillagjegy szülötte hogyan viselkedik a reinkarnációs ülésen. Nos én is, mint minden Halak, kíváncsian vártam, hogy bepillanthassak az előző életeimbe, s az Oroszlán aszcendensem titkon meg volt győződve arról, hogy csakis császár, fáraó vagy főpap lehettem. Esetleg Mátyás király.
Útikalauz az előző életekhez
– A hozzám fordulók kilencvenöt százaléka képes visszatérni az előző életeibe – nyugtat meg Davidovics Kata, aki a reinkarnációs utazásomon kísérőm lesz. – Sokféle technika létezik arra, hogy bepillantást nyerjünk a lelkünk korábbi megtestesüléseibe. Egy utazás alatt általában egy élet „élhető újra”, egészen kivételes esetekben, például, ha túl rövid volt az egyik, láthatunk két inkarnációt is. Visszatérve a jelenbe, gyakran jobban megértünk eseményeket, s nagyot léphetünk előre a karmánk által kijelölt úton – folytatja a felkészítésemet Kata, aki azt mondja, mindig azt az életet ismerhetjük meg, amely az „indulás” pillanatában a leghasznosabbnak, a legtanulságosabbnak ígérkezik a lelkünk számára.
Ennyi elmélet után lássuk a gyakorlatot: végigfekszem az ágyon, feladatom egyszerű, lazítsak csukott szemmel. Közben érzem Kata finom érintését a homlokomon… majd mintha egy mázsás követ tenne a köldököm alá. Komolyan átfut a fejemen a gondolat, hogy kinyitom a szemem, és megnézem, miért került rám az ólomsúly. Ezután hűvös fuvallatot érzek a homlokomnál. Akkor meg kedvem lenne megkérdezni, miért kapcsolta be a légkondit. Innentől felgyorsulnak az események: először elképzelem, hogy egy réten sétálok, majd a felhők felett járok, elhagyom a földgolyót, ami egészen összezsugorodik, majd lassan ismét közeledik, és egyszer csak azt mondja vezetőm: „Megérkeztél az előző életedbe. Nézz körül! Mit érzel?”
A naptár 1641-et mutat…
Pánikot. Ugyanis csak a nagy feketeséget látom. „Nézz le a földre. Milyen? Talán padlón állsz?” – kérdi Kata. Nem, egyszerű barna földön… nem is föld, hanem kövek. És ekkor megérzem az érdes kövek hidegét a tenyeremen. Érzem, ahogy nedves köveket tapogatok vaksin… Úristen, tömlöcben vagyok! – fut át rajtam a gondolat, majd megnyugszom: kárpitozott székek, íróasztal és hatalmas könyvespolc vesz körül a durva kövekből kirakott toronyszobában. Kinézek az íróasztal fölötti hatalmas ablakon, s a toszkán táj terül el a lábaim előtt. Korábban, jelen életemben sohasem jártam Toszkánában, egyszerűen csak tudom, hogy most ott vagyok. „Tudod, hányat írunk?” Igen, 1641-et – vágom rá, magamat is meglepve. Egyszerűen csak tudom az évszámot. Tudom, hogy itt élek. Tudom, hogy nem rab vagyok és nem is szolga. Az enyém a toronyszoba, mert ezt választottam. A nevem Giordano. Tizenkilenc eves vagyok. A szüleim meghaltak tíz éve a pestisjárványban, és furcsa ürességet érzek, egy árva szomorúságát. Érzem a pestis rettenetét, nem akarok erre gondolni. Inkább odamegyek a könyvespolchoz. Tele van bekötetlen, értékes kéziratritkaságokkal. A nevelőapám hozatta ezeket, hogy tanítson belőlük. Itt van a kor minden tudása a hét szabad művészetről: nyelvtan, retorika, dialektika, csillagászat, számtan, mértan és zene. Micsoda hatalmas kultúrtörténeti tudás, milyen jó lenne, ha minderre emlékeznék 2010-ben is! – fut át az agyamon a gondolat, de már jön is a következő: Uncsi. Olyan uncsi a tanulás. Kit érdekel ez a hülye asztrológia? Egész éjjel a csillagokat kell nézegetnem, pedig én költő leszek! – határozom el hirtelen, s le is ülök az íróasztalhoz, hogy egy vándorlovag dicső tetteiről zengjek hőskölteményt. Mi tagadás, jelenlegi énem egy mukkot sem beszél olaszul. Rosszul silabizálom ki a lúdtollal írt cirkalmas betűket, de abban biztos vagyok: szörnyű kecskerímeket kanyarítok a pergamenre.
Szeretők, buli, alkímia
Az idő szalad/ az utazó halad/ az élmény hihetetlen/ a cikk letehetetlen – írná Giordano, akinek önbizalma költői tehetségével fordítottan arányos. Reinkarnációs utazásom következő helyszíne egy vacsora, ahol díszvendégként veszek részt. Korunkban ugyanis (mármint az 1600-as évek közepén) afféle celebritás vagyok, akit meg kell hívni minden eseményre, hogy növelje az est fényét. Én ezt a társadalmi szerepemet mérhetetlenül unom, bár szórakoztat a tudat, hogy összesúgnak a hátam mögött, azt találgatják, ma melyikük feleségét viszem ágyba, tényleg hálok-e a szolgálóimmal, s vajon valaha megállapodom-e?
Legközelebb az utcán találom magam. Vége a bulinak, s kapatosan sétálgatok arra várva, hogy az első szembejövőbe belekössek. Belekötni?! Én, akit a nyúl is taszigál?! Igen, sőt! Kedvemet lelem a párviadalokban, mint jól képzett kardforgató. Azért zártak ki a vívóteremből, mert mindenkit legyőztem. Döbbenten hallgatom vérszomjas inkarnációm, Giordano gondolatait, s mielőtt újra átélném a kicsorduló vér okozta örömet, továbbállok, az egyik nemes feleségéhez futok, aki a szeretőm.
Újabb váltás: a könyvtárszobámban ülök, gyertyánál olvasok egy titkos okkultista kódexet. Szórakoztat a gondolat, hogy berendeztem a házamban egy alkimista labort. Habár a „pepecselés” nem nekem való, mindössze, ha kétszer kísérleteztem. Azóta azzal szórakoztatom magam, hogy a társasági elit tagjait (akiket egytől egyig unalmas alaknak tartok) meghívom vacsorára, majd egy alkalmas pillanatban felfedem a ház titkát: az alkimista labort. Hogy ez nyilvánvalóan rossz ötlet, az egy újabb időugrás után derül ki: az inkvizíció elfogott. Kihallgatnak, én azonban már a hatvanon is túl kicsit szenilis és nagyon megkeseredett vagyok, válasz helyett csak a vallatóim arcába nevetek. „Tudod, mit akarnak?” – kérdezi Kata. Persze tudom. Megölnek majd, a háttérben valamiféle pénzügyi manipuláció áll. Talán egyszerűen csak a vagyonomra vetett szemet a Szentszék? Mindegy is, nem menekülhetek, tudom, hogy nemsokára elítélnek okkultizmus, alkímia és az ördöggel cimborálás vádjával.
„Megsértődtem: senki sem jött el a kivégzésemre”
„Most a halálod előtti tizedik percben vagyunk. Hol vagy?” – kérdi Kata. Nem tudom. Olyan, mintha… mintha meg lennék kötözve. Egy máglyán vagyok, ez egész biztos. Ki vagyok kötözve, a lángok mardossák a kezemet… most gyullad meg a bőröm, de csak egészen tompán érzem. Itattak velem valamit, amitől nem érzem a fájdalmat.
„Most a halálod előtti harmadik percben vagyunk.” Már nem érzek semmit. Elvesztettem az eszméletemet. Tudom, hogy nemsokára meghalok, és nagyon várom, hogy levessem ezt a testet. Hirtelen belém hasít a tudat: a lélek halhatatlan, ha meghal a testem, végre szabad leszek. És akkor eljön a pillanat: mintha egy hatalmasabb erő megragadna és kiszippantana a fejem tetején át… szétárad bennem a boldogság és a szabadságtudat. Tudom, hogy Giordanóként elrontottam az életemet. Értéktelen volt – ezt érzem kristálytisztán, miközben lenézek a máglyán égő testemre. Örülök, hogy vége, de azért még egy megbántott óvodás hangján hozzáteszem: egyetlen ismerősöm sem jött el a kivégzésemre, csak a pórnép. Örülnek a halálomnak, gyűlölnek, pedig csak a pletykákat hallották rólam.
Negyven nappal később a lelkem az üres, kifosztott házamban bolyong. Utód nélkül haltam meg, senki sem szeretett. Ebben az inkarnációban semmire sem használtam a megszerzett hatalmas ezoterikus tudást, nem voltak igazi barátaim, mindenkit lenéztem, s mindenki gyűlölt. Ez engem bánt! – szögezem le még utoljára Giordanóként, aztán visszatérek a saját személyiségemhez. Katával közösen levonjuk a konklúziót: jelen inkarnációmban a megszerzett tudásomat az emberek javára kell fordítanom, és sok barátot kell gyűjtenem. Azt hiszem, jó úton haladok. Otthon az első dolgom, hogy rákeressek az interneten az Itáliában pusztító pestisjárványokra. Nem fogják kitalálni: 1630-ban Velence környékén ötvenezer embert vitt el a „fekete halál”. Talán köztük voltak Giordano szülei is…
|
Honnan tudom, hogy nem csak fantáziálok? Annak érdemes reinkarnációs visszavezetésre vállalkozni, akinek olyan problémája van, amit nem tud megoldani, és hiszi, hogy e gond gyökere valamelyik előző életébe nyúlik vissza. A reinkarnációs ülés általában nem egy alkalomból áll, hiszen míg a probléma gyökerét feltárják és megtalálják a megoldást, ahhoz időre van szükség. Sokakban felmerül a kérdés: aki reinkarnációs visszavezetésen vesz részt, honnan tudhatja, hogy amit látott, az tényleg előző életének története, vagy csak a fantáziájának szüleménye. Ha az élménye teljes, vagyis az utazó minden érzékszervével át tudja élni mindazt, amiről beszámol – tehát nemcsak képet lát, hanem hangot hall, ízt, szagot, tapintást is érez – kizárható a fantáziálás lehetősége. És persze utána is nézhet annak, hogy mindaz, amit a reinkarnációs utazás során átélt, valóban igaz-e. Például az asztrológia segítségével, amely feltételezi, hogy van előző élet, és a személy pontos születési horoszkópjában az asztrológus láthatja azt a problémát, amivel a hozzá forduló a múltban és a jelenben is küzd. Minderről részletesen olvashat a Nők Lapja Ezotéria különszámában, amely az élet körforgásával, a reinkarnációval foglalkozik, és a témát több oldalról mutatja be. Izing Klára asztrológus |
Még több az e heti Nők Lapjából:
