Egy anya, két gyerek – és egy férj 2.

Hajniéknál: Jó hírrel kezdem: nálunk már formálódik a testvér-szövetség. Ma a kölkök tíz percet együtt bandáztak a gardróbban, és amikor rájuk néztem, Barni közölte: „Anya, Kornéllal játszunk, menjél ki!” Üdvözült mosollyal az arcomon indultam beágyazni – csak így tovább, ez lesz a jó irány! További jó hír: fent nevezett gyerekek képesek akár fél órát is sírás nélkül egy légtérben játszani, ha minimum egy óriás játéktartó kincsei (a saját készítésű indián talizmántól kezdve a leselejtezett igazi, most már játéktelefonon át a fogkrémes tubusig, amely bombabiztosan betekerve a legjobb rágóka) kerülnek kipakolásra. Sőt Barni örömmel viszi a játékokat a tesójának, nem akar mindent begyűjteni, megelégszik azzal, hogy a kislovakat dobjuk kosárra, minden más „Kornélé” (igen, már ki tudja mondani). Azért hangsúlyozom, mindez félóráig tart, nem a tévéreklámból léptünk ki, de az elindulás előtti őrületet leszámítva, kezd nálunk nyugodalmasabb lenni a hangulat. Talán köszönhető ez annak is, hogy kicsit jobbal alszunk éjszaka, ugyanis gondoltam egyet, és az egyik legismertebb (legvitatottabb) szakkönyvet segítségül hívtam, hogy megálljt parancsoljunk az éjszakai szoptatásnak. Úgy éreztem, kilenc hónap után szeretnék néhány nyugodt éjszakát, a gyerek éhesnek nem éhes, ha szüksége van rám, megyek, de mivel sokszor cicivel sem aludt vissza nyugodtan, itt a vége. A siker nem osztatlan, bár van már a tarsolyunkban öt „nyekk” nélküli éjszaka, ellenben ott az új lehetőség: férj is mehet babát nyugtatni. És itt jön a képbe az új (régi) elem, akiről a gyerekek mellett ritkán esik szó: a férj.

Apa azt is megengedi, hogy Kornél az autó csomagtartójában labdázzon

A mienk elég jól tervezett példány, gyakorlatilag mindenre használható. Mivel Barni heveny apa-imádatban szenved, ha férj jelen van, az elsőszülött csak az övé (és apa is csak az elsőszülötté, khm, ezen még javítani kell, de rajta vagyunk). Szóval, focizik, kirakózik, játszóterezik (kettővel is!), etet, fürdet, öltöztet, altat. Néha kiakad, hogy vívjam már meg én a harcot Barnival az esti fog- és kukimosásért, de különben tényleg mindent megtesz. Újabban a Kicsit is kezeli (váltásban velem) éjszaka. Ugrasztható mellgyulladás esetén, hogy szaladjon már le este kilenckor káposztáért vagy túrórét, és kifliért is szívesen („Most kéne beérnem a munkahelyemre!”) megy reggelente, ha este volt olyan szíves, és elfogyasztotta az utolsó darabot is. Állandó lelkesítő és vigasztaló funkciót is betölt, ha anya elhaló hangon veszi fel a telefont napközben, és elviseli, hogy délután öt után már csak „Mikor jössz?” a neve. Kilenc hónapja a kanapén éjszakázik, és bírja – jó, de én is, mert úgy gondoltuk, Kornél nyugodtabban alszik, ha egyedül van egy szobában, úgyhogy övé a hálónk, míg át nem költözik végre a tesója mellé. És bírja azt is, ha időnként (tényleg ritkán, akkora sárkány még nem vagyok) anyának csak internetezni van ereje este, beszélgetni nem annyira. Szóval, férjet le nem cserélnénk semmi pénzért – főleg, hogy újabban testedzésbe is kezdett: fut. És ami még döbbenetesebb, én is futok, aki eddig még a busz után sem. Egyik este ő megy, ha már alszanak a gyerekek, másik este én, akire tényleg rá is fér, ha szeretnék még az életben strandon megjelenni. Húsz perc a környéken: feszültség-levezetés, „felnőtt-program”, alakformálás – és a negyedik alkalommal már nem is kellett újjáéleszteni két perc után.

Saciéknál: Nálunk is futna szegény Férj, ha rávinné a lélek, hogy az amúgy is szűkösen mért együtt töltött időből erre hasítson ki egy értékes darabkát. Mert Feleség sportigénye viszont – genetikailag? – rendíthetetlen. Ezt pedig Férj szó nélkül (na jó, időnként néhány „sötétebb” mondat kíséretében) tudomásul véve, heti három este – míg az asszony megtáncoltatja szívét s tagjait a konditeremben – egyedül vacsoráztatja, fürdeti, s fekteti a Gyermeket. S az Asszony ezért végtelen, őszinte hálát érez… Ezenkívül fent nevezett mos, takarít – utóbbi mértékét egyesek túlzottnak tartják, de nagyobb bajunk ne legyen -, szerel, s (furcsa, ám hasznos) növényeket ültet. Hónapokig ő éjszakázott Samuval, és hang nélkül tűrte, hogy Feleség – végkimerülésre hivatkozva – két füldugóval egyetemben magára csukja a sufniajtót. Szóval, az enyém is angyal, akkor is, ha néha félszárnyú. Akárcsak én. Akkor aztán próbálkozunk összerakni, amink van, aztán vagy zuhanunk, vagy az égig szállunk, vagy röhögünk nagyokat...

Két hét múlva: Miért érezzük néha úgy, hogy „nem vagyok jó anya”, és mit tehetünk, hogy elmúljon ez a rossz érzés?