D. Tóth Kriszta: Három hosszú nap…

Még bölcsődés volt, amikor egyik reggel szokatlanul nagy kavalkád fogadott minket a csoportszobában. „Honnan ez a sok gyerek, Panni néni?” – szegeztem a kérdést a gondozónőnek. „Ó, ezek az ovisok! Ők itthon maradtak, nem mentek kirándulni a többiekkel Bagolyirtásra.” Figyelem, nem bagolyirtásra (vagyis állatokat mészárolni), hanem Bagolyirtásra. A Mátrába. Három napra. Igen, a négy- és ötévesek is. Ha nem gyűlölném a kifejezést, akkor most azt írnám, dobtam egy hátast. Hát hova lettek a gyámoltalan óvodások? A terelgetni való csöppségek, a bátortalan aprók? Hova lett az esténként elszipogott „én a mamámat akarom!”? Mi történt a világgal, amióta gyerek voltam? Mi 10 évesen mentünk először osztálykirándulásra, és anyám teljesen kiborult volt attól, hogy 48 órát ismeretlen helyen tartózkodtam… Istenem, de jó, hogy Lola még csak kétéves, és nem kell erdei iskolába mennie! – gondoltam aznap reggel a csoport ajtajában.

Persze senkinek nem KELL sehova mennie. Ha valaki (vagy valakinek az anyukája, apukája) úgy dönt, hogy kihagyja az utazást, természetesen itthon maradhat. De aki zsenge életkor ide vagy oda, mégis úgy dönt, hogy kirándul, arra valóban csuda vár. Az óvoda és a fölötte tanyázó kisiskola évek óta visz gyerekeket erre az apró, romantikus nevű falucskába, Mátraszentimre szomszédságába. Oda, ahol harapni lehet a levegőt, ahol igazi, szabadon élő őzeket, rókákat, sünöket, vadnyulakat lehet látni, ahol inni lehet a patakból, ahol zöld és barna minden, ameddig a szem ellát. A rendszert remekül bejáratták, hat-nyolc gyerekre jut egy óvó néni vagy tanító néni, nappal kirándulnak, a természetet tanulják, játszanak, és nagyokat esznek, este pedig pizsamás bulit rendeznek. Aztán mindenki bedől az ágyába, és eszük ágában sincs a mamájukat hiányolni. Ráadásul eddig minden gyerek épségben, egészségesen, kitisztult tüdővel és zölddel föltöltve jött haza. Tehát nagyon jól hangzik minden. Papíron.

Amikor Lola középső csoportos óvodás lett, és megjelent az értesítő a faliújságon a kirándulásról, összerándult a gyomrom. Hát itt van a döntés ideje. Ránéztem a kócosra, ahogy ült az óvodai szekrénykéje előtt a padon, és húzta föl az utcai cipőjét. De hiszen még olyan kicsi! Esténként a fülemet morzsolja. Viteti magát fölfelé a lépcsőn, ha elfárad. Az ölembe kuporodik, és beleszuszog a nyakamba. Ezt a csöppséget akarják elvinni három napra? Oda, ahol koromsötét van éjszaka, röpködnek a denevérek, rajzanak a kullancsok… jajistenem. „Mama, látod? Megyünk Bagolyirtásra! Végre én is ott lehetek a pizsamás bulin!” – zökkentett ki a néma kétségbeesésből Lola. Hát menni akar? Oda, ahol nincs mama? Nincs jóéjtpuszi meg esti mese? A világ végére? „Ugye tudod, Lolám, hogy a mama és a daddy nem mehetnek veled a Mátrába?” – kérdeztem óvatosan. Reménykedve. „Tudom hát, ez a mi kirándulásunk, és nem a szülőké” – jött magabiztosan a válasz. A következő két hétben mindennap beszéltünk róla, és Lola mindennap menni akart. Úgyhogy – nagy levegő – elengedtük.

Aznap kora reggel annyira izgult, hogy képtelen volt egy falatot is enni. Még jó, hogy elaludtunk, így nem volt időm kiborulni azon, hogy elmegy. Az óvoda előtt fölvette az elemózsiás hátizsákot, fölszállt a buszra, dobott egy puszit az ajtóból – és nem nézett vissza többet. Én meg persze a könnyeimet törölgettem, ahogy az lenni szokott. Noha végig tudtam, hogy jól van, hiszen mindennap tájékoztattak minket, tűkön ültünk mindketten az apjával. És itthon egy falon sem maradt vakolat – mindet lekapartam… Péntek délután már a gyomromban gyűlt össze minden belső szervem. És amikor végre begördült a nagy, fehér busz az óvoda elé, fölszívódott minden, ami addig körülöttem volt. Kinyílt az ajtó, és három-négy nagycsoportos mögött ott állt az én Lolám. Kócosabban, mint valaha, fáradtan, pirospozsgásan, óriási mosollyal az ábrázatán. „Mammmaaa!” – szuszogta bele a nyakamba, amikor fölkaptam. Azonnal bekapta a hüvelykujját, és morzsolni kezdte a fülcimpámat. De nem csupán ezért hallottam csak fél füllel, ahogy Niki néni megdicséri, micsoda bátor nagylány volt. Igazából akkor már csak mi ketten voltunk a világon. Én pedig megnyugodtam, mert rájöttem. Arra, hogy bárhová is megy, bárkivel is utazik, és bármennyit is marad, a legszűkebb körön belül mindig csak mi ketten leszünk: ez osztálykirándulás-illatú kisnagylány és én.