 |
| Végvári Tamás – Sirály Forrás: ÖrkénySzínház.hu |
A hír: Életének 73. évében elhunyt Végvári Tamás
A Jászai-díjas érdemes és kiváló művész csaknem 40 éves pályája során a pécsi Nemzeti, a veszprémi Petőfi, a szegedi Nemzeti, a Thália, a budapesti Nemzeti, a Katona József és az Örkény Színház társulatának tagja volt. Nevéhez számtalan nagy hatású alakítás fűződik.
Mintegy 100 filmben és tévéjátékban játszott. Az egyik legszebben beszélő magyar színészként hangja ismerősen cseng minden rádióhallgató és televíziónéző fülében – áll a közleményben. Végvári Tamás 1993 és 1996 között a Magyar Színészkamara ügyvivője volt, majd a Magyar Színészkamarai Egyesület elnökeként tevékenykedett, és vezető szerepet vállalt a Magyar Színházi Társaságnál is.
Végvári Tamást az Örkény István Színház és a MASZK Országos Színészegyesület saját halottjának tekinti.
„Különvélemény” Für Anikótól
Vannak gondolatok, érzések, amelyek bármilyen konkrétak és intenzívek is, egy darabig ott bent kell hogy maradjanak. A lelkünkben. Mert így van jól. Nem arra születtek, hogy azon melegében osszuk meg őket másokkal – akár a legkedvesebbekkel.
Idő kell, míg megteszik bennünk azt az utat, ami csak az övék, és olyasmit hagynak hátra, hogy már nem leszünk többé soha olyanok, mint azelőtt. Lehet, hogy ez a folyamat sokáig tart, és csak akkor érnek meg arra, hogy kimondjuk vagy leírjuk őket – nagyon nem mindegy!
Pech, hogy manapság „nincs idő a fájdalomra” – sem! Miért, mire van? Szerelemre, családra, gyerekre, barátokra, édes kedvtelésre? Nem adunk, nem hagyunk időt semmire! Időt adni – gondolom – annyi, mint odafordulni valami felé – teljes valónkkal. Hogy megtörténhessen, hogy igazán megéljük. Hiszen ha céltól célig szabjuk az életünket, pont a lényegről maradunk le, mert a lényeg a két pont között van, a folyamat. (Nevezhetjük életnek is akár.)
Ezek a gondolatok pedig egy számomra nagyon kedves ember, kolléga, barát elvesztése kapcsán törtek föl bennem, és csak leírni tudom őket, kimondani semmiképpen sem. Rögtön olcsókká válnának. Amit most érzek, az a gyász. Még jó darabig fog tartani, és azt is tudom, hogy a legváratlanabb pillanatokban is rám talál majd. De nem baj, hogy fáj, mert így kell lennie, és ezek az érzések az Övéi. Nehéz lesz megszoknom a hiányát, és ha Róla van szó, képtelen vagyok múlt időt használni. Folyton azt várom, hogy belép a büfébe – szája sarkában és a szemében azzal a huncutsággal, amely azoké, akik alapjában véve jóban vannak az élettel –, és üdvözöljük egymást: „Ahoj!”
Hogy például az Üvegcipő harmadik felvonása alatt együtt kuncogunk visszafojtva a takarásban a jelenetek között. Hogy megint belekezd egy történetbe – mint Szöulban a csöpp szállodai szobában –, aminek mindig az a vége, hogy mindnyájan gurulunk a nevetéstől hajnalig, és közben azon morfondírozunk, hogy lehet egy ennyi idős ember ilyen?! Ilyen derűs, bölcs, önironikus, közhelyektől, kliséktől és előítéletektől tökéletesen mentes?
Drága Tamás, jó lett volna még sokáig figyelni, mi a titkod, mert hetven-egynéhány évesen én is olyan szeretnék lenni, mint Te! (És külön köszönet a palackprésért, amit egy Nyugat-előadás után kaptam Tőled születésnapomra – kissé ismer –, mert valahányszor környezetvédek, erről is Te fogsz eszembe jutni!)
|
A hét korábbi különvéleményei |
