A hír: 145 éves indonéz nőre bukkantak
Az idei indonéziai népszámlálás során egy 145 éves asszonyra bukkantak, aki 20 évvel idősebb, mint a világ eddig nyilvántartott legöregebb embere.
Eddig a 125 éves Juana Bautista de la Candelaria Rodriguez kubai nőt tartották a világ legidősebb asszonyának, ám a Szumátra szigetén élő Katemi azt állítja magáról, hogy ő még nála is idősebb, hiszen 1865-ben egy Jáván lévő kis faluban született.
Az idős hölgynek 98 éves húga, 70 éves fogadott lánya, három unokája és dédunokája van.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Türelem a hosszú élet titka – mondják. És a közhelyekben, közmondásokban mindig ott lapul legalább egy negyed igazság. Hadd használjam fel ezt a negyedet, és következtessek: ez az asszony nagyon türelmes lehet. Bár ott, a messzi távolban nem is sokra ment volna türelmetlenséggel. Azért megnéznék én magamnak egy közép-európai százhúsz felettit. Aki végigélt itt mindent ától cettig, háborúkat, diktatúrákat, hősiességet és árulást. Aki egy nagyvárosban – legyen, mondjuk, Budapest – bekkelte ki a századot és a ráadást. Ahhoz aztán kellett volna türelem. Kötélidegek, hatalmas mázli és rengeteg – már-már emberfeletti – bölcsesség kellett volna. „De szeretnék én is, hej, jó sokáig élni! Nézni, hogy lesz lánykából nő, aztán meg néni…” – énekli Lovasi az egyik kedvenc dalomban. De ő is csak a nénikorig jut el. Mi van fölötte? Aggastyánkor, matuzsálemi kor. És afölött? Nincs rá fogalmunk (fogalmunk sincs róla), mert ez nem egy bevett kategória. Utána már csak lecsengés marad: „És amikor öreg leszek, s iszonyú tapasztalt, elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp.” És vége a dalnak.
Amennyire félek az öregségtől, annyira vágyom is megöregedni. Figyelni, mi lesz és mi marad belőlem. Hová lesz az arcom, a mozdulataim, amik most még a fiatalság lendületéből fakadóan egyediek. Múltkor végigvettem az előnyöket. Nem lesznek pasigondok (nagyon tetszett, amikor az öreg, hetven feletti Kassák Lajos, aki korábban falta a nőket, egy kézlegyintéssel elhessegette: „Nőügy? Elintézve!”), annyit ehetek, amennyit akarok, ingyen utazhatok, és talán lesz nyugdíjam is. A hátrányok viszont… Huh. Megúszhatatlan betegségek, rossz esetben magány. Az utóbbi hetekben az időm nagy részét kórházakban töltöttem, nagymamámat és nagypapámat is ápolták. Elszorult szívvel néztem őket, és imádkoztam, hogy maradjanak még velünk. (Lekopogom, de úgy tűnik, az imák meghallgatásra találtak.) Mert az öregeket (akár rokonaink, akár nem) becsülni kell. Kívánni – mint ahogy ennek az ismeretlen, távoli asszonynak is kívánom –, hogy az Isten éltesse őket.
Ha az élet autópálya lenne, a nénit már megbüntetnék. Ha így halad, lassan elhagyja a százötvenet is. Szeretem ezt a kifejezést: védett kor. Száguldani a végtelenbe. Ahol már nincs speed limit.
