Kováts Adél: “Nem véletlenül kapjuk a terheinket”

– A most mozikba került, Szélcsend című filmben a konfliktus azzal indul, hogy a szereplők asszociációs játékba kezdenek. Önnek a „szélcsend” szóról mi jut eszébe?
– Egy kor után a szélcsend már nem hangzik annyira rosszul, mert az ember többé már nem borzoló, vad szelekre vágyik. De attól még én nagyon mozgékony ember vagyok, és nem bírom sokáig az állóvizet. Szeretem, ha mozog körülöttem a levegő. Ha megállnak a dolgok, akkor magamban, belül idézek elő valami mozgást. Ám a viharokat nem szeretem, mert azok nagyon sokat kivesznek belőlem. Vannak megállapodott dolgok az életemben, de a szélcsend nem jellemző rám. Pedig kívülről talán úgy tűnik, hiszen ha például a szakmai életemet nézzük, már tizensok éve a Radnóti Színházban vagyok.

– Hűséges típus.
– Nem lépek odébb sehonnan csak azért, mert probléma adódik. Nem hiszem, hogy lenne az életben olyan hely, ahol mindig sima a víztükör. Ahhoz igazán komoly dolognak kell történnie, hogy én odébbálljak. Az alapvető döntésekben nagyon szívós vagyok. Körültekintő, és azt kell mondjam, körülményes is. Nehezen változtatok. Belülről megújulni szerintem sokkal nehezebb és nagyobb kihívás, és azt gondolom, hogy az emberek manapság túl hamar feladják, és továbbállnak, ha valami nem úgy működik, ahogy szeretnék.

– A Szélcsendben három nő történetét látjuk. Nehezebb úgy játszani, ha nincs férfi partner?
– Olyan nagy amplitúdójú volt ez a szerep, és annyira jó volt Kovács Patríciával és Pálmai Annával játszani, hogy ez a kérdés fel sem merült bennem. Nagyon édesek voltak ők ketten, felüdítő volt velük dolgozni. Az olyan darabok egyébként, ahol csak pasik vagy csak nők vannak a színpadon, engem általában halálra untatnak. A színházhoz szerintem nagyon hozzátartozik a nemek közötti feszültség és játék.

– Színésznőnek azért ment, mert kapni akart sok szeretetet, figyelmet… vagy úgy érezte, hogy annyi mindent tudna adni?
– Egy neves asztrológus elkészítette a horoszkópomat, és sok mindent mondott, ami nem esett jól, és nehéz volt hova tennem, de ami a pályámat illeti, azt mondta, teljesen jó helyen vagyok, mert megfelelő a kommunikációnak ez a formája, a szeretet kölcsönös áramlása köztem és a közönség között. Jó arányban van az adás és a kapás. Nem vágyom arénányi színpadra, nincs szükségem rá, hogy magasabban álljak, és felnézzenek rám az emberek. Jó középen állni, de nem elsősorban ez a fontos, mert bárhonnan és kézzelfoghatóan érzem a színpadról a közönség szeretetét.

– Otthon van kint olyan kép a falán, amelyik egy szerepében ábrázolja?
– A Szélcsendnek van kint egy fotója a lakásnak azon a területén, amely a feng shui szerint a karrierrel függ össze. De egyébként csak családi fotók vannak kint a falakon. Szívem szerint tennék ki színházi képeket is, de nem akarok eluralkodni az otthonunkon.

– Funtek Frigyes mesélte valahol, hogy az ágyuk felett az a fotó van kint, amikor önnel játszotta a Rómeó és Júlia címszerepét.
– Az a fénykép számomra is nagyon kedves. Tavaly rendet raktam a fotóim között, és akkor én is kitettem, egy szekrény üvege mögé csúsztatva.

– Hogyan élte meg azt az időt, amikor a rendezők elkezdtek már nem naivaszerepeket osztani önre?
– Nem voltam én soha beskatulyázva, mindig mindenféle szerepeket játszottam. Teljesen természetes, hogy fiatal lányként az ember fiatallány-szerepeket játszik. A naiva szerepkör egyébként az egyik legnehezebb, állítom. Valódi belső tisztaság nélkül ugyanis nagyon nehéz úgy tenni, mintha ez meglenne valakiben, a legnagyobb mesterségbeli tudással sem eljátszható. Éppen ez a gyönyörűség benne, és a mulandósága. Ezért nem is működik bizonyos kor után, mert az ember nem tud gyanútlanabb lenni annál, mint amilyen.