A hír: Árvízben álló házakat fosztogattak
Víz alatt álló ingatlanokba tört be Székesfehérváron két férfi; a tetteseket őrizetbe vették. Az árvíz miatt kiürített hétvégi házas övezetből több betörést is jelentettek, annak ellenére, hogy a víz alatt levő, nehezen megközelíthető terület város felőli bejáratát előbb a rendőrség, majd a polgárőrség vigyázta.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Zabrálás, fosztogatás – mióta történelem a történelem, mindig a háborúk, katasztrófák természetes velejárói voltak. A szerencsétlenség sújtotta területeken megjelentek a tolvajok, és amíg mások tönkrementek, ők tehetőssé rabolták magukat. A lakosság nem is tudta eldönteni, mitől féljen jobban: a harcoktól, vagy ami utána következik. Nagymamám mesélte, hogy a háború végén hogyan járták végig a fosztogatók a pajtákat, a portákat, hogyan ásták fel a földet, hogy az elvermelt családi ezüstöt, porcelánt is megtalálják, ő pedig hogyan lapult egy árokban a megmaradt egyetlen tehenével, a túlélés zálogával. Ám alapvetően mindenki élelmet keresett, a többi csak ráadás volt. Nagyon megváltozott a szegénység maga, és szerintem ez a dolgok kulcsa. Gondoljunk a Móricz-regények szegény embereire! Enni mindig kellett, az egész világ ekörül forgott. Dolgozni, művelni a földet, állatokat tartani, hogy az asztalra mindig kerülhessen táplálék. Az egykori parasztok (és ne menjünk nagyon messzire, a nagyszüleink elbeszéléséből is ismerhetjük még ezt a világot) egyszerű, mai szemmel nézve sivár koszton éltek, hús csak a vasárnapi asztalra jutott, egyébként maradt a kukoricaprósza, a kenyér, a hagyma. A móriczi szegény, ha lopott, élelmet lopott, és volt, hogy mikor vendégségbe hívták, belehalt a nagy lakomába. (Áltathatjuk magunkat, de a mai élet is a táplálék körül forog alapvetően, csak már nem kell verejtékezve magunknak megtermelni azt, gyorséttermekben, mirelitpultokon mosolyog ránk a hatalmas kínálat.
A régi korok szegényeihez mérten a mai, akár alacsony szinten élő ember is a Kánaánban érezhetné magát.) Mikszáthnál már látjuk, mit szerez a hétszilvafás nemes: a néhai Cukri bárány története sokakat megríkatott, mikor olvastuk az általános iskolában. És most ugrok egy kicsit (nagyot), és 1956-ban járok. Minden dokumentumfilm hálásan és hangsúlyosan mutatja az utcára kitett pénzgyűjtő dobozokat, amelyekben szépen szaporodott a segítség a kilőtt, kibombázott otthonok lakosainak. Példaértékű ez, valóban, megérdemli a piros betűket, az aláhúzást, hiszen ilyesmire azóta sem akadt példa. A pénz gyűlt, és senkinek nem jutott eszébe, hogy belemarkoljon, és megfossza az amúgy már kifosztott életű a háború után éppen csak talpra állt sorstársakat.
Aztán nagyot fordult a világ. És itt jön be a fogyasztói társadalom átka, a dolgok eredője. A New Orleans-i katasztrófa idején tele volt a sajtó a hírekkel: még be sem fejeződtek a kitelepítések, már megjelentek a hordák, hogy a magukra maradt, üresen álló lakásokból elvigyék a televíziót, a hifit, mindent, amit érnek. Hogy tényleg kisemmiződjön az, aki esetleg hazatér. Most ugyanez történik nálunk is. Nem elég az ár, nem elég, hogy a víz egyszerűen elmossa az addig összehordott, magunk köré épített világot: jön a dolgok hordaléka, és végképp eltűnik egy apró világ, egy család élete. Ez megbocsáthatatlan. A régi háborúkban a fosztogatók jussa a halál volt. Ma ez nincsen már természetesen, el sem igen kapják őket. Ám a történtek után kicsit több érték lesz az ócskapiacokon, aukciós site-okon, egyesek pár fillért továbbadják majd az így megszerzett javakat, és a vevő nem fogja megkérdezni: ugyan már, Béla, honnét van neked ez csinos, jópofa kis LCD-d, mikor eddig a közműtartozással is hadilábon álltál? Csak szólok: aki megveszi potom pénzért ezeket a javakat, ugyanúgy fosztogat.
A CafeTV videója az árvíz sújtotta Felsőzsolcán készült.
