Végtelenül magányos lehetett a gyermekeit megölő lelkész

A hír: Megölte két gyermekét, majd vonat elé vetette magát vasárnapra virradóra a romániai Medgyes unitárius lelkésze
A Realitatea hírtelevízió – és más tájékoztatási eszközök – szerint a 35 éves Cseh Dénes abban a templomban végzett 5 és 7 éves gyermekével, amelyikben szolgált. Tettének pillanatában rajtuk kívül senki nem volt a templomban, a két gyermek holttestére csak később bukkantak rá. Utóbb magát Cseh Dénest is megtalálták holtan a vasúti síneken, miután vélhetően a vonat elé vetette magát.
A hatóságoknak egyelőre elképzelésük sincs a tragédia okairól. Magának a bűncselekménynek a körülményeit is nehéz kideríteni. Annyit tudni, hogy szombat este látták utoljára a papot a gyerekekkel, éppen vásárolni mentek, legalábbis a lelkész ezt mondta a feleségének. Arra egyelőre nincs magyarázat, hogy miért éppen a templomba mentek. A hatóságok értetlenül állnak a történtek előtt, ugyanis az unitárius lelkészt mindenki kiegyensúlyozott, nyugodt embernek ismerte, akinek látszólag boldog volt a családi élete. (hir24.hu)

Különvélemény Soma Mamagésától
Számomra a legerőteljesebb üzenet ebben a történetben, hogy ennyire NEM LÁTNAK az emberek. Ahogy én látom és élem meg: jelenleg az emberek tetemes többsége még alszik belül. (Erre szoktam mondani, hogy spirituális szempontból alvó gyermekember…) Egyszerűen nem lát, nem hall, ezért totálisan megvezethető, money-pulálható. Sztereotípiákban él, és többnyire a különféle hazug, hamis vagy egyszerűen lejárt mintáknak akar megfelelni.
Hogy ne kelljen szembenézni semmivel se (lehetőleg önmagával…), ezért folyamatosan pótcselekvéssel és zajjal veszi magát körbe. Retteg az egyedülléttől, és nagy többségüknek fogalma sincs arról a teljes lelket betöltő csodáról, amely az unalmon túli birodalomban van. Aztán persze ebbe előbb-utóbb belebetegszik, abba viszont bele sem gondol (talán nem is hallott róla…), hogy a betegség a barátunk. Először kisebb problémával, balesettel üzen a lélek, majd ha nem vesszük, nagyobbak érkeznek. A betegséget szeretni kell, mert a lélek üzenete. Aki eljut az orvosig, gyógyszerig, már rég nem hallja magát… Szóval az emberek saját magukat sem látják, hallják. Hogyan lennének képesek mást meglátni??

Ugye nem gondoljátok, hogy egy felnőtt ember egyik pillanatról a másikra, minden ok nélkül megöli a gyermekeit és magát? Aki eljut idáig, ott már jó ideje felborult a belső egyensúly (ha egyáltalán  valaha volt…), jó ideje komoly elfojtások és harcok dúlhattak benne. Kellő kontrollal ezt – úgy látszik – olyan jól el tudta fedni, hogy senki nem LÁTTA és nem is érezte őt. Így megyünk el egymás mellett a világban, nap mint nap a maszkjaink mögé bebújva, egymást és gyakorta saját magunkat is becsapva. Egy idő után a lélek persze jelez, és akkor a pszichiáter vagy az orvos különféle gyógyszerekkel egy időre elhallgattat, de ezek csak elnyomják a valódi problémákat, fájdalmakat. A XXI. század embere retteg a fájdalomtól (a lélekétől is), ami pedig bizonyos módon nagyon is hasznos lehet, hiszen a fájdalmas szembenézések és kimondások által fejlődhetünk. Nem tudhatjuk, Cseh Dénes unitárius lelkész mivel nem mert szembenézni, mit nem mert meglátni, kimondani, ami ilyen szörnyű döntésbe hajszolta, de ezek szerint nem volt senki a környezetében, aki látta volna őt. Aki a hétköznapi, jól nevelt maszkja mögé látva megláthatta, megérezhette volna őt, ezt a belül vacogó, kétségbeesett és végtelenül magányos embert.
Az emberek nagy többsége elbeszél egymás mellett, ritkán találkoznak egymással lélektől lélekig.

Különösen a férfiak söprik a szőnyeg alá az érzelmeiket. Nem beszélnek róla, inkább elfojtanak, testileg-lelkileg megbetegítve magukat. Márpedig ez egy idő után megbosszulja magát, ez a törvények törvénye.
Cseh Dénesnek jelenleg egyetlen módon lehet segíteni (persze csakis annak, aki akar), hogy halálát jelnek, üzenetnek fogjuk föl. Egy szörnyű, ordító és erős jelnek, hogy itt az idő magunkkal foglalkozni, kapcsolatba lépni a lelkünkkel. Saját magunkat sem ismerjük, látjuk, nemhogy egymást! Megbolondulhatunk úgy, hogy ha kellő „profizmussal” játsszuk tovább a társadalomban a szerepeinket, észre sem veszi még a közvetlen környezetünk sem. (Tisztelet a kivételnek…) Fel kell állni a tévékészülékek mellől, kimenni a természetbe, egyedül lenni, találkozni, beszélgetni saját magunkkal! Hiszen csak mi hallhatjuk meg, amit a lelkünk mond! (Négy és fél óra az egy főre jutó átlag, mi tévézünk egész Európában a legtöbbet. Szánalomra méltó. Bamba, vak birkává teszi, tette az embereket.) Vajon mennyire látjuk mi magunk a környezetünkben élőket tisztán, lélektől lélekig? És magunkat?