D. Tóth Kriszta: Titkok évadja

Az első titkot tavaly februárban, a harmincnegyedik születésnapomon próbálta megőrizni Lola. Nagyjából kettő és fél órán át tartott az ellenállás… az apjával délután vettek nekem egy csokor virágot, amit másnap reggel akartak odaadni. Lola azonban lefekvés előtt kinyittatta Alexszal az erkélyajtót, és bevonszolta a vázát a szobába. „Ez a tiéd mama, titokban vettünk neked titkos virágot a születésnapodra!” Ő, a maga részéről nem bírta tovább. Kipukkadt belőle az igazság. Agyonölelgettem, olyan helyes volt, ahogy izgalomtól kipirultan állt ott a csokor mellett a pöttyös fürdőköpenyében. „Örülsz?” – kérdezte tőlem, én meg persze hogy örültem… Az anyák napjára készült tűzzománc medálról viszont már egy szót sem szólt. Pedig a tavaszi reggeleken, óvodába menet, a kocsiban ülve szorgalmasan kérdezgettem a műsorról és az ajándékról. „Titok, mama, majd meglátod!” És tényleg nem mondta el. Igazi meglepetés volt, amikor kibontottam a négyéves ujjacskák-készítette krepp-papír csomagolást.

Mindössze három hónap telt el a születésnapi leleplezés és anyák napja között, de ez elég volt ahhoz, hogy a lányomnak titka legyen. Mi az, hogy titka – titkai! Mert a tűzzománc medál csak a kezdet volt. Lola mostanra a fél világot titkolja előlem. Mi volt az ebéd? Titok. Aludtál délután az oviban? Titok. Kivel játszottál ma? Titok. És így tovább. Ha elég szívós vagyok, ki tudok szedni belőle néhány alapinformációt. Sőt, a legfontosabb és legérdekesebb történeteket először mindig velem osztja meg, méghozzá unszolás nélkül. De ha látom rajta, hogy valamiről nem beszélne, mert az ő világában az a titok kategóriájába esik, akkor többnyire engedek. Persze a gyerekek (ebben) sem egyformák… ugyanúgy, ahogy a felnőttek. Nekem is vannak barátnőim, akikre a világ összes titkát rá merném bízni, tudom, hogy jó kezekben lenne. És vannak, akiket hiába szeretek teljes szívvel, még véletlenül sem mondok el nekik semmit, ha csak nem akarom telekürtölni a várost az információval. A kicsik – állítólag – jó eséllyel lemásolják a szüleiket. A kislány, aki azt látja, hogy az anyukája a játszótéren a többi mamával fecseg, majd a lelkükre köti, hogy a világért se mondják el a hallottakat senkinek, nagyobb eséllyel árul majd el a rá bízott titkokat maga is. Sőt, a pszichológusok abban is egyetértenek, hogy a kisfiúk alapvetően jobb titoktartók, mint a kislányok. Hogy ugyanezek a pszichológusok, hogyan magyaráznák azt a tényt, hogy a legpletykásabb személy, akit ismerek, történetesen egy férfi, azt sajnos nem tudom…

Lola a múltkori kirándulásról a következő információval érkezett haza: a háromnapos túrán a lányok elosztották maguk között a fiúkat. Vagyis: eldöntötték, hogy a csoportba járó öt kisfiúnak melyik kislány a „szerelme”. Volt fiú, akire két lány is jutott – igazuk van, nem lehet elég korán kezdeni a felkészülést a kegyetlen és nagybetűs valóságra… Szóval, elosztották egymás között egymást. (A következő egy mondatban megváltoztatom a neveket, mert akinek szerelmetes titkai vannak, annak bizony jár az inkognitó.) Palkónak jutott Bori, Marcinak Rozi és Zita, Daninak Zsuzsi és Réka, Petinek Gyöngyvér és Lili, Jakabnak pedig Míra. A szerelmespárok attól voltak szerelmespárok, hogy azt mondták rájuk, a tény semmilyen más módon nem nyilvánult meg. Ötéves korban ennél nem is kell több – Isten ments! Végighallgattam Lola beszámolóját az óvodai párocskákról, majd félve megkérdeztem tőle, hogy mégis, ő vajon kinek a párja lett? „Hát… az titok, mama. Ne haragudj.” (Még elnézést is kért, őrület!) Majd’ szétvetette az oldalamat a kíváncsiság, de valahogy összekapartam magamban annyi erőt, hogy ne kérdezősködjek.

Meghagytam neki valamit, ami csak az övé lehet. Mert a titok: varázslat. Még akkor is, ha egy alig-ötéves emberke a gazdája – sőt, akkor varázslatos igazán. És minél intenzívebben kívánkozik ki belőlünk, annál édesebb megőrizni magunknak. A világért sem venném el Lolától az egyik legédesebb emberi érzést. Puha karjait tehát a nyakam köré fonta, és jól bebújt a vállam zugába. Láttam, hogy elpirult, ahogy hozzám simult. Aztán, alig hallhatóan, belesuttogta a fülembe: „Jól van mama, elmondom, ki tetszik. De csak neked.” És tényleg elmondta. De, ugye, megbocsájtják nekem, ha ezt most megőrzőm. Magunknak…