Makray Katalin, az új first lady: “Nem vagyunk holmi mintacsalád”

Együtt a család, Gréta, Petra, Alexa és az akkor még öt unoka…

A hatvanas években történt, egy válogatott birkózómérkőzésen, a régi Sportcsarnokban. Talán japán volt az ellenfél. Miközben a fiúk derekasan gyömöszölték egymást a küzdőtéren, egy túlsúlyos, igyekvő újságíró-gyakornok néhány tucat megátalkodott birkózórajongóval ott ült a tribünön, és csendben szurkolt fiainknak. És akkor egyszer csak a bejáratnál megjelent egy ragyogó fiatal tornász kislány – gondolom, edzésről jövet nézett be, hogy mi is ez a nagy némaság? –, és leült néhány méternyire tőlem a lépcsőre. Ült egy picit, aztán tapsolni kezdett, majd kedves, vékony hangján, kifejezetten átfűtötten, belső hevülettel elkezdett kiabálni: „Hajrá, magyarok! Gyerünk, fiúk! Mindent bele!” Egy pillanat alatt feléledt a csarnok, és valamennyien tapsolni és hajrázni kezdtünk, a fiúk a szőnyegen pedig lendületet kaptak. „Na, így kell ezt csinálni, hékás!” – szólt oda nekem a tornász kislány, aztán felpattant és kilibbent…

Azóta – húha! – jó sok év eltelt. A hajdani gyakornokból éppen olyan túlsúlyos, de kevésbé igyekvő vén jampec lett, a tornász kislány viszont változatlanul elbűvölő és sugárzó jelenség. Olimpiai ezüstérmes lett 1964-ben, az egyik legszerethetőbb második helyezett, aki túláradó örömében elsírta magát a dobogó második fokán állva.

Aztán három tüneményes kislány – Petra, Alexandra és Gréta – anyja lett, akik együtt négyen a Magyar Televízió kedvenceivé váltak a naponta jelentkező esti Tévétorna révén. Ott tornázott a képernyőn az olimpikon mama és a három pöttöm kislány, közülük ketten pontosan követve, amit a mama diktál, a harmadik pedig pontosan az ellenkezőjét csinálta, terpeszállás helyett bukfencet vetett, bukfenc helyett terpeszben állt. Mintha csak ők hárman jelenítették volna meg mamájuk személyiségének teljességét: kétrésznyi szabályosság, egyrésznyi rakoncátlanság.

Amikor néhány órával ezelőtt, a híradást követően hívtam telefonon, hogy megbeszéljük az interjút, kért, hogy inkább délben beszéljünk, ugyanis a nagy sietségben otthon felejtett táskájának mélyén maradt a notesze, és csak abból tudja megmondani, hogy mikor is ér rá. Délben már akár minden adott lett volna, meg is beszéltük az időpontot, de amikor véglegesíteni akartuk, hogy hol találkozzunk, éppen lemerült a készüléke, így megszakadt a beszélgetésünk. Én azóta bent bolyongok a Belvárosban, mígnem néhány perce egy hotel recepciójáról telefonált: végre sikerült szereznie kölcsönbe egy feltöltőt, és, ha jó nekem, akkor ott, most találkozhatunk. De siessek, ha tudok, mert utána még fel kell mennie anyukájához, hogy egy rossz széket elvigyen az asztaloshoz megjavíttatni, majd rohan az egyik unokájához, Gréta fiához, Vincéhez, mert éppen ma van a születésnapja.

– Akkor kérdezz gyorsan! – mosolyog rám sürgetőleg, jellegzetes, pajkosan szúrós tekintetével.

– Mondd, Kati, mi lesz akkor azzal a kandallóval…?

– Mindallóval???

– Hát a kandallóval! Korábban, amikor folytonosan zajlott az élet körülötted, és földrészek között élted a magad lenyűgözően színes, de csöppet sem nyugalmas életét, rendre mondogattad, hogy „nem baj, majd egyszer nyugalmas, csendes időskorunk lesz! Csináltatok egy hatalmas kandallót, és azt fogja majd körülülni a család! Mi, a gyerekek, az unokák…”

– …persze, és miközben kint hull a hó, bent duruzsol a tűz, és béke, nyugalom honol! Így is lesz majd egyszer időskorunkban, de hol van az még! Most adatott egy – nem is tudom, hogyan fogalmazzak – csodálatos feladat, lehetőség, alkalom. Tehát, amikor mindennél többet lehet tenni azért, ami jó lesz sok embernek, talán az egész országnak. És közben éppen úgy fogjuk élni a magunk életét, én maradok nagymama, anya, feleség, barát, meg minden…

– De annyi, a tisztséggel járó kötelezettség mellett biztos, hogy lesz elég időd, energiád ehhez?

– Volt olyan időszak, amikor a férjem Bernben dolgozott, az egyik lányom Amerikában, a másik Spanyolországban élt, a harmadik pedig itthon, és akkor is mindenütt ott tudtam lenni, amikor kellett. Halkan jegyzem meg, hogy – mivel amolyan igazi kotlós vagyok – olykor talán akkor is, ha nem kellett volna belekotyogjak mindenbe. De nem mindig tudom megállni, hiszen mindig van valami belső késztetés, hogy segítsek! Nagymamaként, anyaként, feleségként, ugyanakkor ott van az imádott édesanyám. Erre mindig lesz erőm, energiám, ha másként nem, hát belőlük töltekezem. Ettől teljes az életem! Érdekes, és erről gyakran szó esik otthon, hogy a saját gyerekeinknél is túláradóak voltunk, de a teljes elolvadás állapotát csak az unokáknál ismertük meg. A gyerekek születésekor talán még nagyon fiatalok is voltunk. 1964-ben ismertük meg egymást a tatai edzőtáborban, az olimpia előtt, és két év múlva már össze is házasodtunk. Pont foci-világbajnokság volt akkor is, és éppen a szovjetek ellen játszottunk. Valaki zsebrádión hallgatta a mérkőzést, és a szertartás alatt rendre megsúgta, hogy mennyi az eredmény… De fiatalok voltunk, és egyetlen pillanatnak tűnt az egész: a szerelemre lobbanás, lánykérés, esküvő, aztán már ott is volt a három lány! Pik-pak-puk. Emlékszem, azon az estén, amikor Grétát hazahoztuk a kórházból, és álltunk az ágynál fölötte, hirtelen elkaptuk egymás pillantását. Merő döbbenet volt a tekintetünkben. Szinte felfoghatatlan volt számunkra, hogy itt ez a három gyerek! Hogy is van ez?! Szinte nem is értettük. Aztán persze nagyon is megértettük. És azóta egyfolytában értjük. Tudod, egyikünknek sem adatott meg igazán harmonikus gyermekkor. Palinak nagyon korán halt meg az édesapja, és ezt sokáig nem tudta kiheverni. A mi családunk pedig igazán drámai sorsú volt. Édesapám néhány nappal a születésem előtt esett fogságba, és én sokáig nem is ismertem őt. Édesanyám nevelt bennünket a két bátyámmal, kicsit bele is fáradt ebbe. Négyéves voltam, amikor aztán először láttam az édesapámat. Akkor jöhetett csak vissza. Hamarosan azonban kiderült, hogy túlzottan hosszú volt a távollét. Nem tudtak újból egymásra találni. Próbálkoztak, aztán kiderült, hiába. Már elmentek egymás mellett. Rövidesen el is váltak. Én anyunál maradtam, de édesapámmal mindennap találkoztam. Eljött értem az iskolához, levitt edzésre, ott ült végig, aztán hazáig kísért. Később mindketten újraházasodtak, de maradt bennük valami alapvető elszámolatlanság. Édesanyám szerencsére most is nagyon jó karban van, igyekszem mindenben segíteni neki, apukám másfél évtizede halt meg, a kezeim között. Sorsuk, sorsunk mindig arra figyelmeztetett, hogy nagyon-nagyon kell óvni, félteni, vigyázni, ápolni még családon belül is a kapcsolatokat. És közben, mondom, folytonosan tartok tőle, hogy olykor túlzásba is viszem. A lányaim ilyenkor rendre jeleznek is, hogy ne aggódjam túl magamat, ne akarjam helyettük megoldani a problémáikat. Éppen ezért ügyelek arra, hogy meglegyen a magam élete is. Sportolok, rendszeresen járok teniszezni, megvan a magam baráti társasága, olvasok.

Arról, hogy eddigi élete miként változik majd meg, és vajon hogyan segíti, támogatja köztársasági elnökké választott férje munkáját, Makray Katalin az e heti Nők Lapjában mesél…