Indulás előtt – napfényes gyermekkor
– Hová induljunk a Vajdaságban, ahol elkezdődött az élete, kijárta az iskolát, ahol először állt színpadon?
– Az lenne a legjobb, ha nemcsak térben, hanem időben is visszamehetnénk. Nagyon sok minden megváltozott a közel húsz év alatt, mióta eljöttem. Újak a házak, a gyerekek az utcán, a fiatalok a szórakozóhelyeken. Nem csak az emlékeim szépítik meg a múltat, tényleg gyönyörű időszakban cseperedtem, amikor a felnőttek nyugodtak, boldogok voltak, és ettől mi, gyerekek is jól éreztük magukat.
– A délszláv háború sok mindent elsodort, húszévesen önt is Magyarországra repítette.
– Nem volt könnyű döntés, sok minden hatott rám, de az élet rendje, hogy az ember egyszer csak önállóvá válik, nem támaszkodik a szüleire. Főleg, ha egyébként is szinte lehetetlen előteremteni az anyagiakat. A túlélés összes technikáját kipróbáltuk a háború alatt. Tanár édesapám például szekrényből eszkábált csirkekeltetőt a nappali közepén. Nem szeretek a háborúról beszélni, viszont egész életemben arra a boldogságos békére vágyom, amelyet előtte élveztem.
– Elveszett Paradicsom?
– Komolyan hittünk a testvériségben, a népek közötti egyenlőségben, ebben nőttünk fel. Nemcsak azért, mert hivatalosan ezt hangoztatták, hanem mert így is működött az élet. Ahogy mi tanultunk szerbül, úgy tanultak a szerbek magyarul. Azóta is szeretem a szerbeket. Vidám, nagylelkű, magával ragadó temperamentumú, jó humorú emberek éltek felénk. Mindenkinek volt munkája, senki sem volt kirívóan gazdag vagy nagyon szegény. A nyugdíjasok tengerparton nyaraltak, biztonságos, nyugodt, kiszámítható volt az élet.
– Mikor lett először szerelmes?
– Az első igazi szerelmem egy keményített, hófehér inget viselő, hirtelenszőke kisfiú volt. Citerázott egy népdalversenyen, ahol én énekeltem. Kisiskolások voltunk, nyolc év körül. Utána hosszan leveleztünk, küldött kottákat, gyönyörű magyar népdalokat.
– Tudja, mi lett vele?
– Nagyjából, hiszen Lajkó Félixnek hívják. Természetesen megvan az összes lemeze.
– Ha gyermekkor, akkor boldogság?
– Abszolút, sőt egy fontos dolgot még nem meséltem. Akkoriban nem volt divat a hosszú gyes, anyukám is hamar visszament dolgozni. Óvónő nagynéném vigyázott rám, betett egy kis vesszőből font játék babakocsiba, engem tologattak a gyerekek. Azt hiszem, nagycsoportosként kezdtem három hónaposan. Sokáig nem is tudtam teljesen elszakadni az óvodától, még középiskolás koromban is visszajártam mesét olvasni a kicsiknek.
Új vidék, új élet
– Érettségi után Újvidékre költöztem, felvettek pszichológia szakra. Ez egész másfajta szabadságot jelentett. A nagynénéméknél laktam, de nem sokat zavartam őket. Nappal tanultam, este színházban voltam. Játszottam, vagy buliztunk, beszélgettünk. Bohém, művész fiatalokhoz tartozhattam azután is, hogy úgy döntöttem: pszichológus leszek, nem színész.
– Megbánta, hogy pszichológusnak jelentkezett?
– Az egyetem eleinte nagyon jó volt, de a háború miatt az is megváltozott. Ezért vált még fontosabbá a színház. A pszichológiai kar szigorúan intellektuális közeg volt, a színház pedig csak úgy duzzadt az érzelmektől. A vajdasági emberekre amúgy is jellemző, hogy könnyen kitárulkoznak, szabadok, nagylelkűek, bolondosak.
– Milyen gyakran jár vissza?
– Amíg a szüleim ott éltek, rendszeresen. Minden úgy állt, ahogy otthagytuk, a fogkefétől a zongoráig. Nyaranta jártunk haza, az egész család együtt, szerettük az illúziót, hogy pont helyett vesszőt teszünk valami végére.
– Egyszer az átmenet is véget ér.
– Megszülettek a gyerekek, mi is vágytunk családi házra, kertre, udvarra, falusi óvodára, szerettem volna megint felismerni a kutyákat. Férjem, aki világéletében a fővárosban élt, ugyanerre vágyott. Azon kaptuk magunkat, hogy költözünk, az anyukámék is a közelünkben szerettek volna lenni, hogy ne maradjanak le az unokák első lépéseiről. Eladták a házukat, és belevágtak egy építkezésbe.
A becsi Paradicsom
Megállunk a becsei Tisza-parton. Iza ismer minden követ, bokrot, boldogan mesél róluk, miközben simogatja a tájat a tekintetével.
– Ott, ahol a folyó kanyarodik, már látszik az ibolyás erdő. Irdatlan hosszú szárú erdei ibolya nő arrafelé. Március nyolcadikára mindig kivirágzott, mi meg kijöttünk a nagyival szedni az anyunak. Az pedig az Agancsos, nagyon szerették az őzek. Télen, amikor még nem lehetett korcsolyázni, oda jártunk agancsot keresni.
– Találtak?
– Mindig. Tüzet raktunk, beleraktuk az alufóliába csomagolt krumplit a parázsba, és elmentünk keresgélni. Mire visszaértünk, megsült, ettük hozzá az olajos paprikát. Télen szánkóztunk, síeltünk, korcsolyáztunk. Egyszer beszakadt alattam a jég. Apám hasra csapta magát, és kihalászott. Én csak arra emlékszem, hogy levetkőztettek, apám meg veszi le a száraz ruhákat, és adja rám. Azon gondolkodtam, hogy milyen butaság, hogy levetkőztetnek, amikor úgyis hideg van. Sokszor szánkóval jött elénk az iskolába, és hazáig húzott. Az ablakból néztem, ahogy vár az iskola előtt, és csapkodja a kesztyűit, hogy ne fázzon. Nagyon boldog voltam.
Nyáron a halastavak környékén is van egy holtág, oda jártunk pecázni. Mindenkinek volt saját botja, kapkodtuk ki a halakat. Azon az úton már mi szoktunk vezetni – apu mindig megengedte. Amikor leengedték a vizet, játszótérré váltak a gödrök. Voltak íjaink, céltáblánk, célba lőttünk. Az öcsémmel, unokatestvéreimmel bekentük szalonnával a talpunkat, és elindultunk összevissza. Aztán fütyültünk, valaki elengedte a kutyát, az elindult a nyomunkon, mi pedig vigyorogva néztük, hogy kanyarog szimatolva.
Nyaranta a tengerre mentünk. Még búvártanfolyamot is végeztem. Volt egy kis hajónk, jártuk a szigeteket, kikötőket. Utána a Tiszán hajókáztunk.
