Gyakran kérdezik tőlem, hogy mégis, hogyan rögzítettem az elmúlt négy és fél év több száz cikkére való tömérdek információt? Hogyan tudok ennyi mindent menet közben megjegyezni? Szaladok Lola után egy jegyzetfüzettel? Elektronikus kütyübe pötyögöm be gyorsan, ha történik velünk valami megírnivaló? Noha Lolának valóban látványosan és igen jól dokumentált kisgyerekkora van, az a kiábrándító válaszom, hogy egyik sem. Nem jegyzetelek, egyáltalán nem írok babanaplót (most tekintsünk el attól az „elhanyagolható” ténytől, hogy a Lolával az életet a legtöbben mégiscsak a babanapló műfaji besorolással illetik). És az okostelefonomba sem ütöm be az épp aktuális események hívószavait. Sőt, még csak fejben sem készítek jegyzetet a történtekről. Nekem ez valahogy nem megy. Nem azért élünk Lolával, hogy aztán megírjam, hanem egyszerűen csak élünk Lolával, és én, mellesleg, megírom azt, ami megírható belőle. A cikkek jegyzetfüzet nélkül is megszületnek valahogy, az emlékek lassan kicsöpögnek belőlem az ujjaimon keresztül, egyenesen bele a billentyűzetbe.
Mostanában azonban mégis kísértést éreztem egy miniatűr jegyzetfüzet beszerzésére. Lola ugyanis egy ideje (úgy két-három hónapja) máshogy beszél, mint addig – és oltáriakat mond! Néhány hete írtam már arról, hogy milyen komoly lett. Egy hölgy. Ennek pedig egyik jele az, hogy nemcsak úgy egyszerűen beszél, hanem: fogalmaz. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a göndör fürtjei alatt. Igyekszik a lehető legválasztékosabban kifejezni magát. Nem okoskodik, hanem gondolkodik, aztán mondatokat farag, nagy műgonddal.
Anyámnak biztosan nagyon tetszene ez az időszak, ő ugyanis mestere volt a beszédnek. Nem ismerek embert, aki nála jobban tisztelte volna a magyar nyelvet. Egészen kicsi korunktól fogva ügyelt arra, hogy ne ragadjanak ránk a rossz ragozások, helytelen kifejezések. Somogy megyében nőttem föl, és, ahogy mindegyik más területnek, annak is megvannak a nyelvi sajátosságai. Például az, hogy az óvodában nem tányért osztanak, hanem „tányérat”. Hogy az ablakot nem kinyitni kell, hanem „kinyitani”. A 12 éves gyerekek pedig nem hatodikosok, hanem „hatodikasok”. Drága anyámat a világból (de Kaposvárról egészen biztosan) ki lehetett kergetni ezekkel a belső-somogyi beidegződésekkel. Szenvedélyesen irtotta őket a beszédünkből – cserébe én magam a mai napig emlékszem rájuk. De azért a mi külön bejáratú Grétsy László(né)nk védőpajzsán is lehetett rést találni, ebben pedig főleg az öcsém volt sikeres. András négyévesen, Loláéhoz hasonló mesterkélt választékossággal, örökre átkeresztelte a hamburgert irgumburgumra, a gesztenyepürét pedig pürgeri genyére. Ezektől az édes gyerekkifejezésektől anyánk annyira ellágyult, hogy hagyta, hadd verjenek gyökeret a családi szótárban. Így aztán a mai napig használjuk őket.
Én magam, bár tisztelem és szenvedélyesen szeretem a mi gyönyörű nyelvünket, korántsem vagyok annyira rigorózus nyelvőr, mint anyám volt. Sőt, bevallom, annyira szeretem a vicces lolabeszédet, hogy általában hagyom, hadd mondja végig a mondanivalóját, akkor is, ha tele van nyelvtani hibával. Elég, ha a mondat végén megbeszéljük, hogy mit, hogyan ne. Ha állandóan félbeszakítanám, biztosan lemaradnék néhány gyöngyszemről. A múltkor az óvodás csoport Solymárra kirándult, és az ebédet nagy bográcsban főzték. Amikor hazaértek, megkérdeztem Lolát, hogy mi volt az ebéd. Erre ő a lehető legtermészetesebb hangon így válaszolt: „pizzapörkölt”. „Hogy milyen pörkölt?” „Pizzapörkölt.” „És mi volt ebben a pizzapörköltben?” „Hát, krumpli, hús meg szaft.” „Aha, szóval, pincepörkölt?” „Az, az, pizzapörkölt!” Mondanom sem kell, hogy a pincepörkölt nálunk már sohasem lesz ugyanolyan, mint addig volt. Mint ahogy a napszúrás sem. A balatoni túra után Lola lelkesen újságolta, hogy Emma egyik este hányt, és rázta a hideg, mert… „napoltást” kapott.
És milyen sok ilyen van még! Egyszerűen képtelenség mindent megjegyezni – ráadásul Lola két nyelven produkálja az ennivalóan helyes szószerkezeteket. Noha a jelenség (még) nem tett jegyzetfüzetes szuperanyává, komoly kísértést jelent. Arra, hogy ha már kézzel díszített babanaplót nem vezetek, talán a laptopon nyissak egy dokumentumot Lola aranyköpéseinek. Vagy legalább ide írjam le, hátha akkor sikerül megjegyezni őket.