Aláírást gyűjt egy anya a családon belüli erőszak ellen

A hír: Halász Pálma évek óta aktívan részt vett a családon belüli erőszak elleni civil harcban, most magánszemélyként indította el a népi kezdeményezést.
A szakemberek szerint komolyan visszaszorítaná a veréseket, gyilkosságokat, ha lenne a családon belüli erőszakra külön törvény, most azonban a törvény betűje szerint nincs is ilyen bűncselekménytípus.
Halász Pálma szerint nem volna szükség az ötvenezer aláírásra, ha az Országgyűlésben valaki végre napirendre tűzné a törvény ötletét.

Az OVB által hitelesített népi kezdeményezés határideje augusztus 5. „Megbecsülni sem tudjuk még, hogy mennyi gyűlt eddig össze, mert sok van vidéken, és még akár két hét alatt is összegyűlhet ötvenezer. Az erőszak nem magánügy, most mindenki tehet ellene aláírásával. Szabadon letölthető, másolható az aláírásgyűjtő ív.”

Veled is megtörténhet – írd alá!

Különvélemény Karafiáth Orsolyától

Jolit mindig rejtélyes balesetek érték. Kék-zöld volt a combja (azt mondta, leesett a létráról, mikor a függönyt tette fel), besárgult a karja („hát nem bevertem magam a kitámasztott ajtóba?”), hatalmas tenyérnyom ékesítette az arcát (erre már nem emlékszem, mit talált ki). Hétről hétre sápadtabb lett, minden zajtól összerezzent. Aztán a következő időszakban kivirult, új ruhákat vett (vagy kapott), angyali mosollyal járkált. Mindenki tudta, hogy a barátja a ludas a dologban, aki – ha úgy tartotta kedve – agyba-főbe verte, alázta, és mások előtt is szidalmazta, aztán lenyugodott, bocsánatért könyörgött, és addig-addig hízelkedett, míg Joli újra hitt neki. Majd kezdődött minden elölről.

A jelek egy idő után teljesen kiszámíthatóak lettek. Az első lépés mindig a szimatolás volt. A barát megjelent a cégnél, szóba elegyedett velünk, kérdezgette, Joli ugyan már hol késik, kivel beszélget. Óhatatlanul előfordult, hogy egy férfival volt valami elintéznivalója. És innentől beindult a pokoli gépezet, ami megint ütlegelésekbe, lelki-fizikai bántalmakba futott át.

Régi munkatársnőmről van szó, aki azóta sem tudott megszabadulni párjától. Végül már a rendőrség segítségét kérte, amikor a feldühödött ember egy késsel hadonászva kergette az utcára. A rendőrség persze nem jött ki – azt mondták, amíg vér nem folyik, nem léphetnek. (Egyébként sok esetben ez a reakció. Engem évekig zaklatott levélben, telefonon és személyesen egy elmebeteg – várt a ház előtt, elhordott mindenféle kurvának, míg a Moszkva tér felé tipegtem –, a munkahelyeimet is levelekkel bombázta, amiben az állt, ha nem leszek övé, akkor már senkié sem. Bevittem a yardra a leveleket, kértem, legalább azt mondják meg – telefonszám-azonosítás után –, ki az, aki ennyi energiát fektet belém. Ezt sem tették meg. Majd ha folyik a vér.) Joliéknál folyt a vér is egy idő után (ez a családon belüli erőszak forgatókönyve: egyre súlyosabbak lesznek a tünetek), eltörte a jóember a kezét, de Joli mégsem tett feljelentést, nehogy utána otthon még jobban megverjék. A hősszerelmes átvette az uralmat minden tekintetben: a pénzügyek is hozzá tartoztak már, Jolinak úgy kellett mindenért könyörögni neki, sosem volt pénzük, a férfi elzárta a családtagjaitól, barátaitól.

Közben megszületett a kis Zsuzsika is, és a helyzet csak súlyosodott. Joli állandó hazugságban élt, ha kérdeztük, hogy van, azt mondta, minden tökéletes, minden jó, remek ember a párja. Aztán fél óra múlva csörgött a telefon, amikor a csóka elment valamiért, és jött a zokogás, hogy ő ezt nem bírja tovább, öngyilkos lesz, ha meg nem menekül. És ez a történet egy budai, viszonylag jómódú pár története, ahol a férfi ügyvéd, a lány újságíró. Mert – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – a családon belüli erőszak nem társadalmi rang és anyagi helyzet függvénye. Bárki áldozatul eshet. El szoktunk feledkezni arról, hogy a férfiak is. Ilyen példát is láttam már a közvetlen környezetemben. És ha jól figyelünk, észrevesszük az erőszakot. A szomszédunkban, a sarki boltban, mindenhol. A családon belüli erőszak fogalmába beletartozik az is, mikor expartnerünk üldöz minket, mikor a gyerekeket ütik nevelési célzattal, mikor „csak” szavakkal zúzzák porrá valakinek az önbecsülését, önértékelését.

Az utóbbi években egyre erősödnek a hangok, melyekhez én is csatlakozom: a családon belüli erőszak nem magánügy, pusztán azért, mert zárt ajtók mögött történik. A témában létezik két alapvető könyv (Morvai Krisztina: Terror a családban – A feleségbántalmazás és a jog. Budapest, Kossuth Kiadó, 1998; Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak – A családon belüli erőszak lélektana. Saxum Kiadó, 2006), számtalan állásfoglalás, cikk született. És még mindig nem vitatja a parlament, egyik párt sem tartotta életbe vágónak a témát napirendre tűzni. Nem szokásom az agitáció, de most ezt teszem. A statisztikák szerint több mint egymillió nő szenvedett már el erőszakot családon belül. (Hozzáfűzném, hogy egy régi kapcsolatomban én magam is, csak az erőmön és a szerencsémen múlott, hogy épen kikerültem az egészből.) Össze kell gyűlnie az aláírásoknak, és meg kell születnie a törvényi szabályozásnak ebben az ügyben. Az időből már régen kifutottunk (ősrégi ügy ez, csak mindig tabuként kezelték), de ugye: még mindig jobb későn, mint soha!