“Alzsír” – 3. rész

Egy algíri jó barát

Algíri tartózkodásunk alatt – nyelveket beszélő, ügyes, evilági, fiatal barátaim segedelme nélkül aligha vetődtem volna ide – napi kísérőnk, sofőrünk, idegenvezetőnk, testőrünk és mindenekelőtt kedves barátunk Farid lett. Vele kerekedtünk fel minden reggel Algírt nézni négy napon át.

Farid a hetvenes években három évig tanult Budapesten, a „Kandón”. Hazatérve Algériába magyarnyelv-tudásának alighanem több hasznát vette, mint az erősárammal kapcsolatos ismereteinek. Immár két évtizede taxisofőrként keresi kenyerét, és gyakorta kap megbízásokat az itt – momentán nem nagy számban élő – magyaroktól is. Elmondása szerint egy szép feleségének és három szép lányának a nyolcvanas évek végére csinos házat emelt egy közeli faluban, de kilencven után valami azt súgta neki, hogy tanácsosabb lesz behúzódni a nagyvárosba. Eladta vidéki birtokát, és Algírba költözött. Jól tette, mert volt falujának népét az utolsó szálig lemészárolták a szélsőséges iszlamista milicisták később.

Faridnak ma van egy KIA típusú személyautója és egy Uzusi típusú hatszemélyes kisbusza. Ezeken kívül lányainak is vett kocsit – anélkül nemigen lehet meglenni itt.

Szenvedélyes horgász barátunk nemrégiben vett még egy kicsiny, ám gusztusos motorcsónakot, el is vitt minket a tengerre avval később egy körre.

Faridék jól élnek. Örömük az utazás, sokat járnak át Spanyolországba, de Európa majd valamennyi országában megfordultak már, természetesen Magyarországon is nem egyszer.

Lakótelepen laknak, nem a város szélén, de nem is a központjában annak. Mielőtt vacsorameghívásának eredeti lakásában eleget tettünk volna, megnéztük azt a hajlékot is, amelybe mostanság szoknak át. Ez egy – szintén – blokkház földszintjén lévő tágasabb üzlethelyiségből lett kialakítva Farid két keze által. Itt, akárcsak minálunk volt egykoron, akinek nem ügyes a két keze, annak az élete bajos. Aki nem tud szerelni ezt-azt, mindent leginkább, annak ideje, energiája, pénze megy, amíg valami ráérő mesterre lel. Szegény az ország, minden használt, fáradt, romlani kész.

Szerencsére Farid ügyes, erős és okos. Nem szorult rá semmiféle mesterre. Minden van ebben a lakban, ami kell, igaz, minden kicsi, mintha csak valami játék-lakás lenne. Belépve jobbra szeparált kucokban az asszony varróműhelye búvik, balra pedig becsúszhatunk a tökéletesen fölszerelt lakókonyhába, abból nyílik az iciripiciri fürdőszoba és a lépcső, amelyen a galériára mehetni föl. Én se fönn, se lenn nem tudtam felegyenesedni, de hát nem is számomra készült a lak, Farid éppen elfér mindkét térben kényelmesen.

Asszonyával itt laknak már leginkább, a nagy lakást a lányoknak engedik át. De most mi is oda, az eredeti, tágasabb helyre voltunk hivatalosak.

A száz méterrel odébb lévő sorház hatodik emeletére gyalog kutyagoltunk. Van ugyan lift, de az nem működik. Farid álláspontja szerint ez így jó, mert az egy – épp az ő traktusukban lévő – lift szolgálna ki hat lépcsőházat, hatalmas lenne a jövés-menés az ő ajtaja körül, kinek kell az? Jobb így, hogy nem jár a lift, nem jár az már hosszú évek óta, még jót is tesz az a lépcsőzés az erőnlétnek, cukornak, miegymásnak.

Faridék lakása kellemes, egy fal kibontásával – téglából épülnek a blokkházak – kialakított jókora nappaliba lépünk, ott is telepedünk le. Innen nyílik konyha, s van még vagy három kisebb háló, épp olyan, mintha egy közepesnél jobb magyar lakótelepi lakásban lennénk.

Barátságos, színes, meleg a hajlék, teli tarka anyagokkal, takarókkal, párnákkal, képekkel, csecsebecsékkel, no meg könyvekkel is.

Farid három lánya is megérkezett. A legnagyobb Spanyolországban tanul, bölcsész, most fog diplomázni, vagy piédzsdízni, dolgozatát a soucomprendre, vagyis balulértés, vagy alulértés vagy elértés (nem tudom, jól értem-e, vagy balul) problematikájából írja. A középső lány franciatanár, de fotózik és fest is, kaptam is tőle egy szép üvegképet. A harmadik, a legkisebb számítógépes, de most főként anyjának segít, aki házasságszervező, esküvői összejöveteleket organizál, helyet fog, kosztot rendel és biztosítja a zenét, szabályos „dj” egyébként ő maga is – ha jól írom, nem szoktam ezt a szót írni gyakran.

A házasságszervezés egyébként nem magánügy, az az iszlám hitélet egy alappillére.

Finom vacsorát kapunk, előételnek az itt elmaradhatatlan sültpaprika-salátát, majd currys csirkét sült krumplival, édességet és végül jó erős teát. Bort is ittunk, mert hoztunk magunkkal. A lányok azzal hárították a kínálást nevetve, hogy majd „plus tard”, később.

Az algíriak többsége valóban nem iszik szeszt – állítólag fűvel, azaz kábítószerrel annál jobban élnek. Igaz, ennek nem láttuk nyomát.

Magam is hozzájárultam a vacsorához egy kis magyaros lecsóval, melyhez az alapanyagokat az algíri piacon szereztük be, a pirospaprikát és a füstölt cserkészkolbászt pedig Pestről hoztam magammal. A kolbászt természetesen külön pároltam meg egy kis olajon, és külön mellékeltem a lecsóhoz, hisz sertéshúst vendéglátóink nem esznek.

A család összes tagja becsületes, igaz híve az iszlámnak, de nem bántja őket, ha barátaik, vendégeik más vallásúak, vagy más kultúrán nevelkedettek; Mohamed próféta a legtoleránsabb, legnyitottabb arcát fordította felénk.