Beszélgetés Krizsó Szilviával

– Főzök egy kávét, addig nyugodtan nézzen körül a lakásban! – mondja Szilvia, látván, hogy zavartan toporgok a főzősaroknál. Elindulok, és különös dolgokat tapasztalok. Az a kutató tapasztalhatott ilyet, aki Trója városát kiásta. Különböző korszakok emlékeit találta egymásra rakódva. Még felfedezhető nyomokban a korábbi, választékosan berendezett otthon, amelybe ifjú házasokként, de már érettebb fejjel költözhettek. Azonban látható, hogy egy ideje minden Lucáról szól. Az egész lakás egy univerzális gyerekszoba. Közben mégis természetes. Magától értetődő, ugyanakkor irracionális, elvarázsolt. Hogy is van ez?

– Kész a kávé! – szól Szilvia. Leülünk. Fürkészem. „Krizsószilvis”. A tv-ben érzékeny, de határozott, felkészült riporter. A férje társaságában odabújós feleség. A bulikban vehemens, eksztatikus táncos. Édesanyjával olyan, mintha a legjobb barátnőjével lenne. A kollégáival oldott és segítőkész. Amikor engem kérdez, roppantul inspirál. Amikor én kérdezem, rafináltan tétovává tesz.

E sokféleség közepette mégis számomra a legmegragadóbb mindig az volt, ahogyan időről időre Lucával láttam. Érződött, hogy ilyenkor nagyon a helyén van.

Most talányosabbnak, valamelyest zárkózottabbnak tűnik. Nyaralásból jöttek haza. A visszazökkenés nehézségei: tenger és szirt után posta és közért nagyon nem ugyanaz. Ám Szilvia gondolatai másfelé járnak.

– Nemrég történt, Olaszországban. Lucára délután rájött a mehetnék, a nagymamája természetesen partner volt ebben, én viszont fáradt voltam, és megbeszéltük, hogy majd utánuk megyek, és beülünk valahova egy sütire. Az idő valahogy eltelt, ők sétáltak, én meg nem mentem utánuk. Lucák visszaértek, én felajánlottam, hogy majd holnap pótoljuk a sütit. De ő kijelentette, hogy ő most szeretne süteményt enni, mert már beleélte magát! Igaza van, megígértem, úgyhogy lementünk a hotel méregdrága cukrászdájába. Kihozták a sütit, Lucika belenyalt, aztán azt mondta, hogy ennyi neki elég is volt. Maga ilyen helyzetekben mit csinált?

– Én gutaütést kaptam ilyenkor. Eszembe jutott, hogy holnap meg tudnánk ebédelni abból, amit most a semmire kidobtunk.

– Egy kicsit én is ideges lettem. Aztán elkezdtem magyarázni neki. Hogy boldogan megcsinálunk mindent, ami neki örömöt szerez, de mi keményen megdolgozunk mindazért, amit ő csak úgy, akaratoskodásból kierőszakol. Lucika sírva fakadt, hogy ő ezt nem akarta. Én meg azóta is rosszul érzem magam: indulatosabb voltam a kelleténél?

– A magam kudarcaiból alakult ki az a meggyőződés, hogy a „nevelés” önmagában csak maszlag. A valóságban csak kölcsönös egymásra hatás létezik. Az az érzésem, hogy a gyermekeim többet alakítottak rajtam, mint én rajtuk.

– Ezért is foglalkoztat az eset. Ez az egyik legnagyobb feladat. Megtalálni a mértéket, az arányt, a kölcsönösséget. Rengeteget szoktunk festeni Lucával. Járunk hetente egyszer egy festőszakkörbe. A szülők zöme azt szokta mondani, azért járnak oda, mert nem engedik meg otthon, hogy fessen meg gyurmázzon a gyerek, mert koszos lesz a lakás. Nálunk van egy fal, amelyre akár rá is festhet. Azt én sem szívesen engedem, hogy a díványt összefirkálja, meg festegessen a parkettán, s ha mégis megteszi, akkor azért egy picit, nevelés címén, elbeszélgetünk. Annak nagyon örülök, hogy kreatív a gyerek, de szabályok azért vannak. Bizonyos dolgokat csak bizonyos körülmények között csinálunk, máshogy meg nem…

– Ezeket megtanuljuk, vagy ezekbe beletörődünk?

– Szerintem ez egy… hogy is mondjam…?

– …adott egy kisgyerek, aki csodálatos szabadságban él, és közben állandóan  azzal szembesül, hogy nem létezik korlátlan nagy szabadság…

– Ez egy tanulási folyamat. Luca rendszeresen nevelgeti a babáit. Hihetetlen, hogy visszahallom a saját szavaimat! Amire ő azt mondja nekem, hogy nem, azt a babáitól következetesen megköveteli. Annak a híve vagyok, hogy teremtsük meg a szabadságot, de legyenek határok, keretek, mert az ad biztonságot. Ha mindent lehet, az nem ad biztonságot, attól szétesünk.

– Igen, de az életünk java része arról szól, hogy a határokat állandóan próbáljuk tágítani. A munkahelyemen, a kapcsolatban, a gyerekeinkkel…

– Mindenki feszegeti a határait, pláne egy kisgyerek! De létezik szülői felelősség, bizonyos dolgokról pontosan meg kell mondani, hogy szabad-e vagy sem. Én igyekszem elmagyarázni neki mindent.

– Maga is így nevelkedett?

– Nekem ennél sokkal szigorúbbak voltak a szüleim.

– Ott van magában a szenvedélyeit kordában tartó fegyelem.

– Ők igyekeztek a maximumot kihozni belőlem, és ez kialakított bennem egy folytonos bizonyítási vágyat. Sokat segített, erőt adott, de sok tekintetben sebezhetőbbé, nyughatatlanabbá is tett. Erre például ügyelek Lucánál. Meg kell próbálni mindig a legjobbat, de nem olyan nagy baj, ha olykor nem sikerül.

– Attól nem fél, hogy ennyi törődést és hogy ennyi szeretetet kap a gyerek, akkor ettől védtelenebb is lesz más szempontból?

– Az hiszem, hogy a gyerekkor arról szól, hogy adjuk meg nekik ezt a fajta biztonságot. A külvilágtól mást kap majd, de nem hiszem, hogy hosszú távon kár érné attól, hogy tudja, itthon, bármi történjék, akkor is szeretni fogják. Meg kell találni a helyes egyensúlyt. Hallgassa csak az idétlen meséimet Nyuszi Sáriról és Sün Balázsról, nézze a tévében az Eperkéről szóló sorozatot, járjon csak balettra, ahol a többiek jórészt ügyesebbek nála, de a legszebb spárgát ő csinálja. Játsszon, viháncoljon, fessen, rajzoljon, babázzon, feleseljen! Korábban úgy gondoltam, hogy majd én is amolyan laza, „jó fej” anyuka leszek, aki szívét-lelkét adja a gyereknek, de azért majd eljárogat bulizni, izgalmas programokat csinálni. Ahogyan Luca nő, kiteljesedik, egyre kevésbé akarok eljárni itthonról. A vele eltöltött időhöz képest ugyan milyen érdekes élmény érhetne? Inkább sietek haza a munkából, és maradok vele. Ilyenkor tudok csak szabadon csapongani, amikor úgy alakul, hogy éppen nincs itthon. De ígérem, legközelebb fogok róla is beszélni!

Még szerencse, mert Lucát amúgy is szerettem volna szóba hozni valahogy.