Miért jöttem haza “kintről”?

„Hiányzott a színház”
Pusztay Réka reklámszakember két évet töltött Dubaiban, idén márciusban jött haza.

Pusztay Réka – 2 év Dubai

Abban a pillanatban, hogy távol kerültem az otthonomtól, megváltozott az értékrendem. Korábban nem gondoltam volna, hogy a családom közelsége ennyire hiányozhat. Messze tőlük jöttem rá, a sztárgázsik valójában azért vannak, mert ezt az érzelmi nélkülözést meg kell fizetni. Nem mindenki képes arra, hogy a nulláról indulva újra felépítsen egy baráti kört. Felületes kapcsolatokat nem nehéz találni, de nagyon kevés esély van arra, hogy az itthonihoz hasonló mélységű barátokra leljünk más nációkból. Mi, magyarok egész speciálisan tekergetjük gondolatainkat. Beszélgetünk, filozofálgatunk, árnyaltan részletezzük meglátásainkat, érzelmeinket. Az arabok egészen más gondolkodásúak, egyszerűen nem értik ezeket a verbális játékokat. Vallásuk és meggyőződésük a tiszta fogalmazást és értelmezést diktálja. Amikor angolul beszélek egy értekezleten, másfajta ötleteim és érzéseim támadnak, mint magyarul. Már négy éve beszélek folyamatosan angolul, de még sok víznek kell lefolynia a Dunán, hogy maximálisan elégedett legyek nyelvtudásommal. Dubajban a munkavállalók nagy része tanult és gyenge angoltudással bír, így a nemzetközi társasági életet nem a mély beszélgetések jellemzik. Talán emiatt, talán másért a magyarok nagyon összetartóak az Emirátusokban, hatalmas magyar bulik rendeződnek akár a sivatag közepén. Dubajban a kikapcsolódást a gigantikus méretű bevásárlóközpontok jelentik. Lehet pénzt költeni és meg lehet csodálni a nagyhírű fejlesztéseket. És közben folyamatosan az járt a fejemben, bárcsak elmehetnék egy pinceszínházi előadásra, vagy egy festészeti kiállításra, vagy egy apró füstös kocsma jazz koncertjére! Fiatal állam lévén – húsz évvel ezelőtt még tevén jártak be Abu-Dhabiba – a kultúrális örökség és igény igen gyenge. Ebből fakadóan minden kult igény extrának, luxusnak számít. Például egy színházjegy húszezer forintnál kezdődik.Az európai kulturált szokások a másik, ami nagyon hiányzott. Itthon egyértelmű, hogy mit illik és mit nem. Egy különböző kultúrák által kevert világban óriási toleranciára van szükség. Igazából soha nem lehet megszokni a hangos szürcsölést, köpködést vagy a nyilvános orrpiszkálást. Néha megpróbáltam az indiai kollégáimnak elmagyarázni, miért zavaró egy harmadik személynek, ha ők a saját nyelvükön ordibálnak át egymásnak egyik szobából a másikba, miért nem szeretem, ha betolnak egy zsúfolt liftbe, és miért nem illik a nő orrára csapni az ajtót. Érveléseim általában megmaradtak az érdekes hipotézis szintjén. Minden nap visszasírtam a hazai közlekedési kultúrát, amit onnan nézve a civilizáció csúcsának tekintettem. A külföldi munka kicsit olyan, mintha folyamatosan nyaralnál, és ez könnyen csapdába ejt. Megismered egy vagy több nemzet kultúráját, gondolkodását, felfedezed az ország szépségeit, gasztronómiáját, folymatosan újjal és ismeretlennel találkozol. Mióta hazajöttem, gyakran megkérdezik, megyek-e idén nyaralni, és mindig azt válaszolom, én két éven át csak nyaraltam a tengerparton. A legnehezebb része, hogy ma már itthon sem érzem otthon magam, hozzászoktam a cigányélethez. Amikor kint voltam, a szeretetcsomagokban folyton jött a Túró Rudi, a kolbász, a téliszalámi, a Vegeta és a pirospaprika. Most pedig az arab grill ételekről, a páratlan mentás salátákról, a vizipipás estékről álmodozom. Tisztán látom, mennyit adtak a missziók nekem, mennyivel lettem több, mennyi mindent tanultam, és milyen alázatra nevelt a kint töltött idő, mert egy nemzetközi környezetben számtalan viselkedési szabályokhoz, valláshoz és törvényhez kell alkalmazkodni. Azonban még és még akarok látni és tapasztalni, így valószínű, hogy hamarosan ismét útra kelek.

„Nem akartam elveszíteni a gyerekeimet”
Dobó András két évig dolgozott kutatóvegyészként az Egyesült Államokban, Massachusetts Államban.

Dobó András – 2 év USA

– Ha odakint biztos állásod van és rendesen végzed a munkád, lényegesen könnyebben és stressz-mentesebben élhetsz, mint itthon. Bárhová mész, azt érzed, a szolgáltatások valóban érted vannak, az ügyintézés egyszerű, nem kell senkivel ölre menni, hogy érvényesíthesd a jogaidat. Szerencsénk is volt: a keleti part egyik szellemi központjába csöppentünk, ahol számtalan kultúrkörből ismertünk meg érdekes embereket. Rengeteg barátságot kötöttünk, a legnagyobb lányunk pedig egy év alatt megtanult angolul. A nagyszülők hiányát leszámítva, otthon éreztük magunkat. Mégis volt valami, ami kezdettől fogva nyugtalanított. Úgy éreztem, túl korán amerikanizálódnak a gyerekek. Már a három éves lányunkat is rendszeresen hívták „ott-alvós buliba”, amiben én számos veszélyt láttam. Az Egyesült Államokban sokkal hamarabb válnak le a gyerekek a szüleikről, mint nálunk. Az ottani társadalom jóval individualistább a magyarnál, kint teljesen természetes, hogy egy tizenéves már csak aludni és pénzt kérni jár haza. Az előrelátóbb szülők kötelességüknek érzik, hogy születésüktől kezdve gyűjtsék a pénzt a gyerekek későbbi tanulmányaira, de a gimnázium elvégzése után szinte már csak formális kapcsolatot tartanak fenn velük. Olyat soha nem hallottam, hogy egy amerikai tinédzser ugyanabba az államba jelentkezzen egyetemre, ahol a szülei élnek. Íratlan szabály, hogy a teljes önállósulás próbája az, hogyan állja meg a helyét a fiatal egy minél távolabbi helyen. Ennek persze sok előnye is van, mert jóval mobilisabb a társadalom, de a pragmatikus „oldd meg magad a problémáidat” szemléletnek az a hátulütője, hogy a felnőtt helyzetbe kerülő gyerek még akkor sem mer segítséget kérni a szüleitől, ha tényleg rászorul. Egyedül küzd, hogy megvalósítsa saját „amerikai álmát”, mert azt tanulta, történjék bármi, ezt így kell csinálni. Ha egy fiatalnak nem sikerül, megbélyegzettnek érzi magát, és mire kiderül, hogy baj van, néha már túl késő. Amikor lejárt a szerződésem, minimum öt évre szerződhettem volna újra. De nem biztos, hogy utána lett volna még erőnk a hazatéréssel járó változásokhoz. Végiggondoltam, mit jelentene ez a családunk szempontjából. Elborzasztott a gondolat, hogy pár év múlva a gyerekeink már csak sátoros ünnepeken jönnének haza látogatóba, örülhetnénk, ha hetente egyszer felhívnának minket, az unokáink fejlődését pedig jó eséllyel webkamerán keresztül figyelhetnénk majd. Nekem a család nagyon fontos: nem akarom magamhoz láncolni a gyerekeimet, de úgy szeretném irányítani az életünket, hogy később is minden helyzetben számíthassanak ránk.

Petró Kinga közgazdász Franciaországból, ottani férjével tért haza

Petró Kinga – 7 év Franciaország

– Tegnap a rádióban hallottam egy fülöp-szigeteki hölgyet. Huszonöt éve ment hozzá egy amerikai-magyar férfihoz, akivel most Magyarországon élnek. Néhány perc múlva pedig hív a Nők Lapja újságírója, és megkérdezi, miért jöttem vissza francia férjemmel Magyarországra. Nyilván a levegőben van ez a kérdés. Több külföldi udvarlóm is volt: mintha meg lett volna írva, hogy az én párom nem magyar lesz. De hogy épp francia? Nálunk a családban nem volt jó híre a franciáknak. 1956-ban külföldre távozott barátunk írt egyszer egy üdvözlőlapot, amit így fejezett be: „Minden szépet és jót, és minél kevesebb franciát!” Philippe-pel még csak találkozgattunk, de anyám már aggódott. Megnyugtattam: biztos, hogy ehhez a palihoz én nem megyek feleségül. Szerencsére nem sokszor emlegeti fel, hogy így hihet nekem… A férjem 20 éve magyar állampolgár, itt dolgozik karmesterként, és pont a napokban olvastam Albert Mária tollából, hogy „ma már részben magyarnak számító francia karmester, Philippe de Chalendar“. Évekig éltünk Párizsban. Sok mindent szerettem. A legjobb magyar vonat is középkorinak tűnik a franciákhoz képest, az ottani utakon megszokott vezetési stílus itthon biztosan katasztrófához vezet, de legjobban a francia étkezési kultúra hiányzik. Lassan esznek, hosszasan élvezve az ízeket. Itt meg mindenki rohanva kapja be az ételt. Amióta hazajöttünk, sajnos ez ránk is átragadt, azonnal megváltoztunk. Miért jöttünk haza? Egy vicces történet jut eszembe: Philippe az egyik kollégájának mesélte, merre dolgozott. Kölni Filharmonikusok, New-Yorki Metropolitan Opera, Párizsi Operaház, aztán Debrecen és most Miskolc. A kolléga nevetve kiáltott fel: Micsoda karrier! És tényleg: micsoda karrier. Persze ez legalább annyira érthetetlen, mint a híres magyar zongoraművész, Fischer Annie története. Ugyanaz az újságíró interjúvolta meg Párizsban a Salle Pleyel-i hangversenye és később a pesti Liszt Ferenc Zeneakadémián adott koncertje előtt. Budapesten csodálkozva kérdezte, vajon miért ennyire ideges a hazai fellépés előtt, hisz Párizsban nem volt az. Fischer Annie olyasmit válaszolt, hogy: „Ja, kérem: Párizs nem Budapest.” Így van. Itt mindenki zeneértő, itt nem lehet mellébeszélni. Philippe sokszor beszélgetett Erzsi nénivel és Olivérrel. Egyszer egy ilyen alkalommal felsóhajtott: „Hol máshol a világban tudnék én a takarítónőmmel és egy vízvezeték-szerelővel ilyen szinten zenéről beszélgetni?” Érthetetlennek és „magyarkodónak” tűnnek manapság azok a megnyilvánulások, amikor valaki itthon valami különöset, máshol nem találhatót érez. Pedig felesleges ezeket tagadni. Jártam sok országban, éltem két évet az Egyesült Államokban, hetet Franciaországban. Nem a magyar levegőről van szó, nem a téliszalámiról, hanem az emberekről. Máshogy jár az agyuk. Az enyém is. Az egyik professzorom szerint mi magyarok olyan összefüggéseket látunk meg, amit más nem. Talán a mi nyelvünk másképp strukturálja a gondolkodást, mint más anyanyelvek. Mindenesetre örülök, hogy a gyerekeim gondolkodása is erre a nyelvre épül.

„A honvágyra nem voltam felkészülve”
Kovács Gyula egy multinacionális vállalat pénzügyi igazgatója, két évet töltött Németországban.

– Kint tanultam meg, mit is jelent az egyedüllét. Már friss diplomásként is tudtam, hogy a karrieremhez fontos a rövidebb-hosszabb külföldi tapasztalatszerzés. Akkoriban még hatalmas kalandként fogtam fel, és alig vártam, hogy összeszedjem azt a néhány év, úgynevezett „munkatapasztalatot”, amely a dobbantáshoz szükséges. Amikor végre állást kaptam a világ egyik legnagyobb informatikai cégének európai központjában, Németországban, meg voltam győződve arról, hogy megfogtam az isten lábát, hogy innen meghódítom az egész világot. Amire nem voltam felkészülve, az az egyedüllét, illetve annak folyománya, a honvágy. Felnőttként az ember már sokkal nehezebben képes kapcsolatokat kialakítani egy új országban, hiszen a munkahelyen különböző korosztályok dolgoznak együtt, és mindenkinek kialakultak már a barátságai. Szintén nehezítő tényező, hogy nem beszélek németül. Az angol jelent valamiféle megoldást, de akármennyit is tanulom, az anyanyelvemen mindig pontosabban és kényelmesebben fogom tudni kifejezni magam. Egy idő után a kulturális különbségek is előjöttek: a németek precíz, törvénytisztelő, rendezett, karrierorientált emberek.

Kovács Gyula – 2 év Németország

Ez szép és jó, ám én, magyarként, néha túlzásnak éreztem az ottani viselkedésmintákat. Például zavart, hogy minden egyes beszélgetés, amit az odavalósiakkal folytattam, öt perc után arról szólt, mi-hol-mennyibe kerül, és hogyan lehet spórolni. Értem én, hogy ez fontos téma, de miért kell nekem erről beszélgetnem? Az is zavart, hogy Németországban mintha nem létezne betyárbecsület. Ha valaki véletlenül rosszul parkol, és 15 centire átlóg a szomszéd helyére, akkor a szomszéd, ahelyett, hogy neki szólna, hívja a rendőrséget. És ők ezt teljesen természetesnek gondolják. Bár lett volna lehetőségem barátkozni ottani külföldiekkel, végül nem tettem. Reggel kilencre bementem dolgozni, este nyolckor hazaértem. A szabadidőmben vásárolgattam, sportoltam, no meg vártam, hogy teljen az idő, és hazalátogathassak Magyarországra. A második év felénél már nagyon vágytam vissza, főleg, hogy időközben Budapesten megismertem a barátnőmet. Szerencsém volt: itthon egy nagyon jó állást sikerült elnyernem, amihez tudom, hogy nagymértékben hozzájárult a „külföldi munkatapasztalat”. Most úgy érzem, csakis partnerrel, illetve családdal mennék megint külföldre, és akkor is csak határozott időre. Legfeljebb 4-5 év. Úgy talán nem olyan erős az egyedüllét.