Eszter ráadásul igazából nem is néni – hanem az egyik kollégám felesége, velem nagyjából egyidős, és fogorvos. Akihez úgy két hónapja készültünk. Azóta, hogy Lola egyik óvodai csoporttársa fogorvosi vizsgálaton járt, ahonnan büszkén, megkönnyebbülten, és két szuper matricával gazdagabban távozott. A lányom egyik este tökéletes váratlansággal közölte, hogy szeretne fogorvoshoz menni. Kérdeztem, fáj-e a foga – de ő azt felelte, nem. Csak a vizsgálat érdekli. Nagyot néztem, ám aztán, jól meggondolva a dolgot, úgy döntöttem, hogy ha már szeretne, hát akkor én bizony megragadom az önkéntes buzgóságot és elviszem.
Jól emlékszem saját magam első fogorvosi élményére. Az minden volt, csak érdekes és élvezetes nem. Lakótelepi iskolafogászat. Az egész osztály ment, én is, Kinga barátnőmmel kézen fogva. Róla egyebek mellett azt lehet tudni, hogy az édesapja Kaposvár egyik legjobb fogorvosa. Így aztán ő – mit ad Isten – felmentést kapott az iskolafogászati vizsgálat alól. De azért jött, bátorítani. Na, arra szükségem is volt… mert bemenni bizony nem akaródzott. Könyörögtem, sírtam, makacskodtam, még azzal is megpróbálkoztam, hogy a legjobb barátnőm apukája másnap megvizsgál. Aztán végül persze a tanerői szigor megtette a magáét, és hagytam, hogy betömjék a bal felső kettesen éktelenkedő fél gombostűfejnyi lyukat.
Szóval, arra gondoltam, hogy Lolát jó lesz sokkal korábban hozzászoktatni a fogorvoslás gondolatához – így megspórolhatjuk a későbbi blamát. El is kértem Eszter számát a kollégámtól, de hetekig még nem hívtam föl. Mert volt elutazás, tábor és betegség, aztán megint elutazás. Egészen addig halogattam, amíg Lola a múlt héten megjegyezte, hogy fáj a foga. A legerősebb fényű kislámpa és egy spatula segítségével megvizsgáltam a tejfogsort, de semmit nem láttam. Viszont megijedtem, és gyorsan bejelentkeztem.
A vizsgálat délelőttjén sokat beszélgettünk a fogorvosokról, igyekeztem Lola kifogyhatatlan kérdéseire úgy válaszolni, hogy a világ legizgalmasabb helyének gondolja a rendelőt. Nagy mosollyal léptünk be Eszterhez, és addig nem is volt probléma, ameddig egy ártatlan vizsgálatról szólt a találkozó. Lola beült az ölembe a liftezős széken, és jó nagyra nyitotta a száját. Szinte azonnal kiderült, hogy fölül, a négyes és ötös között van egy icipici szuvasodás. Nagyító alatt látszott, szabad szemmel nemigen. „Hát, akkor essünk túl rajta azonnal” – mondtam Eszter felé fordulva. Mire Lola azzal a lendülettel hasra vágta magát az ölemben, és négy végtagját kismajomként körém fonta. Huszonöt percbe telt, mire sikerült visszafordítanom… de az igazi harc utána kezdődött. A gyerek ugyanis egyáltalán nem akarta kinyitni a száját. Egyáltalán. Pedig kértük. Magyaráztunk. Meséltünk. Viccelődtünk. Könyörögtünk. Fenyegettem (fölhívom a daddy-t… na, nem mintha ő meg tudta volna oldani a feladványt). Aztán – bár ezt egy kicsit szégyellem – zsaroltam. Először érzelmileg (a mama szomorú lesz, majd amikor ez nem hatott: nyaraláskor fog fájni a fogad, és a horvát doktor bácsi nem biztos, hogy ilyen mosolygós lesz…), majd piszkos materialista módon (választható ajándék a szemközti játékboltból). Csak rázta a fejét és időnként, kék könnyein át, vádlón rám nézett. Egyszer úgy láttuk, hogy szájkinyitásra utaló mozdulatot tett – erre a doktornő visszakapcsolta lámpát, az asszisztense pedig kezébe vette a nyálszívót. Naná, hogy azonnal zárt. Kétségbeestem, és szinte némán kérdeztem Esztert, hogy vajon megpróbáljam-e kinyitni én a száját. „Dehogyis! Az többet ártana, mint használna” – hangzott az alig hallható válasz.
Végül, az érkezésünktől számított egy óra tíz perc elteltével föladtam. A doktornőn is láttam, hogy ezt az ügyet ő is kész akkor és ott elengedni. Leszálltunk a székről, szégyenkezve összeszedtem a holminkat, kézen fogtam az én makacs Lolámat, és elindultunk kifelé. Eszter még útközben azzal nyugtatott, hogy a lányom éppen abban a korban van, amikor ez gyakran előfordul. Mert éles helyzetekben az észérvekhez még kicsi, de a kíváncsi engedelmeskedéshez már nem elég naiv. A kedves Olvasóban persze most jogosan merül föl a kérdés, hogy: akkor most mi lesz Lola fogával, lyukas marad? Hát, nem. Nyaralás után újra próbálkozunk. Addig pedig semmi csokoládé.
