D. 27 éves, a Budapesti Műszaki Főiskola műszaki informatika szakán tanul. Az egyetem mellett – 6 éve – szexmunkásként (lakáscsajként, ahogy gyakran hívja magát) dolgozik, Monica néven, egyedül. Az interneten hirdet, munkahelye az újpesti garzon – otthonuk férjével, M-mel. A lakásban időnként D. barátnője, Hanna is felbukkan, ki a fenti munkát most félig-meddig abbahagyta. A kis raktárszobából nemrég irodát alakítottak ki, M. itt teljesíti informatikusi megrendeléseit, míg felesége közös hálójukban dolgozik. D. leginkább otthon érzi jól magát, olyankor filozófiáról, evolúcióbiológiáról, politikáról olvas és ír. Munkáját hobbinak is nevezi.
(A riport szereplőinek nevét kérésükre megváltoztattam.)
10.30 – 13.00
„…aztán kivették a hasnyálmirigyét is, de előző nap még zabálta a csirkét…” Az ablak alól felkúszó lakótelepi csevejre négy alvó rebben a földszint kettőben. A gyűrött franciaágyon egy nő, egy férfi, egy kutya, és egy macska. – Ma tanulni fogok, esküszöm, benyalom a mátrix adjungáltját… – zsibbadtan súg a német vizsla fülébe D.
Megvágták a múlt heti matekvizsgán, azóta fogadkozik. Egy tegnapi bugyi olcsó csipkevirágaival a fürdőszoba kövén hever, D. a szennyesbe dobja, farmert, pólót húz. Bőre fakó, haja fiús, rövidre nyírt, arca, alkata átlagos. A kutyával a kertben egy álmos kört tesz.
Az állatszőr csomói barna foltokat rajzolnak a kanapéra, ahol D. és M. a kávét isszák. Csöndben ülnek, ölükben egy-egy laptop. „Szia, Kedves, jobban vagy már?” – egy törzsvendég kérdezi ezt a chaten (tegnap D. hasfájásra panaszkodott). Lágy mosoly. Aztán az e-mailek. Némelyiket D. hangosan olvassa fel férjének: „Hello, cica, ma dugható vagy?”
– Micsoda stílus! – néz fel szörnyülködve a férfi, monitorja mögül. D. törli az üzenetet. Nála alapvető a stílus. Mára amúgy is „telt ház” van, ketten jelentkeztek be, ennél többet a lány csak ritkán vállal. Fél 3 és 7 óra, egy hetvenhárom, és egy hetvenhét éves úr.
12.00- 14.00
De most tej kéne és valami ebéd. D. és M. összefonják ujjaik, úgy indulnak a boltba. M. – úgy érzi – megszállottja a szabadságnak s az önazonosságnak, hasa zsenge hordó, haja kóc. 17 volt, mikor hat éve D.-vel megismerkedtek. D. akkoriban kezdte a munkát. Abbahagyta volna M. kedvéért, de a fiút a dolog nem zavarta, sőt. Kapva az ötleten, ő is próbálkozott, ötvenes hölgyeknél, de azok csak ingyen akarták, azóta inkább programozik. A cégnél D. egy extörzsvendége alkalmazta. Az esküvőt tavaly ülték.
A közértben zacskós levest, konzerveket, virslit pakolnak a sápadt pénztárosnő elé, ki a hárommilliárdos lottónyereményről ábrándozik. D. is ábrándozik, ám ahogy mondja, a munkát akkor sem hagyná abba, ha palotája lenne, kacsalábas. Maximum jobban válogatna. Huszonegy lehetett, mikor elolvasta Havas Henrik Kurvaélet című könyvét. Úgy gondolta, az egész nem olyan vészes, mint korábban hitte, s annál, ahogy előző szerelmével egymást ölték, semmi nem lehet rosszabb. Pénze nem volt. Az újsághirdetésre akkor jelentkezett, mikor egy fáradt reggelen az utolsó farmerja is szétrepedt a fenekén. Első vendégébe majdnem beleszeretett. A „szervezett” munkahely után hamar magánzó lett – vendégeitől hallotta: az értelmesebb lányok egyedül csinálják. Amúgy is magának való alkat.
D.-t a szülei megbízhatatlannak tartották, nem dicsérték soha, csak sóvárgott a szeretetért. „Anyámnak két éve elmondtam, mit csinálok. Valamiért… Úgy tett, mintha meg sem lepődne. Nem értette, mi a francért beszélek neki a szexuális életemről…” De azt mondja, vele amúgy minden rendben, és hogy M.-nek sokkal keményebb gyerekkor jutott. Öngyilkos anya, nevelőszülők.
Férj és feleség keze a boltból hazafelé is egymásba ér. Ahogy a zsúfolt félszobában a virsliket eszik, berobban D. barátnője, Hanna. – Van kapucsínó? Megőrülök egy kapucsínóért! – Zavar s erő vibrál benne, nagyra nőtt, rövidnadrágos kislány. 19 éves. Egyetemista, szociológiát tanul, de talán újságíró lesz majd, vagy jogász. Az utóbbi hónapokban itt „dolgozott”, s félig-meddig itt is lakott, D.-éknél. Barátok. Ők legalább beszélgetnek vele időnként, nem úgy, mint otthon az anyja és az apja. D. telefonja esemest püttyög. – Ó, a Tapsi Hapsi?! Az mindig úgy hívott, hogy Édes Gyermek… – kiált Hanna fintorogva, tenyerét összecsapja. Az úr az ő vendége volt, de most D.-t szeretné. Azért is, mert Hanna múlt szerdán „átmenetileg kilépett”. Szerelmes… „Tapsi Hapsi” beírva holnapra, D.-hez.
A két lány a kanapéra kuporodik, köztük a laptop, s a kapucsínó láthatatlan gőzei. Hanna hangja ábrándos. – De jó ez, olyan családias! – Lábukat maguk alá húzzák. D., azaz „Monica” hirdetési oldalát bújják, s a legfrissebb, róla szóló „beszámolót”: „Valósággal szeretkezni lehet vele. Egészen különleges aurája van. Sokszor eszembe jutott közben, hogy ki is lehet tulajdonképp ez a lány, és hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen durván belegázolok a privát szférájába…” – Rólam miért nem írt senki? Hogy milyen vagyok… Legalább hogy nagy a seggem, vagy lapos a mellem?! – Hanna mintha nevetne. Körmei túlontúl rövidek, csuklóján múlt heti fesztiválkarszalag. Arca árnyékok nélküli. Most az ő hirdetési oldalát nézik. Zavartan kapja el fejét a monitorról, de nevet, tovább. – Arcpirítóak ezek a képek! Lehet, hogy tényleg abba kéne hagynom…? – A meztelen „pózolós” fotókat D. készítette róla, itt, a kanapén.
D. büszke örök társadalmonkívüliségére. Szerinte kevesen kedvelik – kivéve vendégeit.
„Az otthoni szeretetlenség nálam annyit tett, hogy elkezdtem ragadni mindenkire, aki kedvelni látszott. A szüleim eléggé elzártak az élettől, nem tanultam meg kontaktust kialakítani a szokványos módon. Ezért egyenes voltam és őszintébb a szokásosnál. Közben rájöttem, hogy a szex az jó. Nem voltam áldozat típus, vonzottam az érzelem- és szexvágyó, enyhén magányos és kiegyensúlyozatlan pasikat.”
14.00 – 14.30
Fél óra a vendég érkezéséig. D. az éjjeli álmoktól gyűrt, egykor fehér lepedőt vörösre cseréli. A fáradt muszlinfüggöny is vörös, amit behúz. A földön néhány rongy, hosszabbító, kacat, ezeket az ágy alá tolja. A fürdőszoba kopott mosdója fölé hajol, halvány szemceruza, szempillaspirál. Szájfényt nem tesz fel: azt az idős úr, mikor első alkalommal D.-nél járt, azonnal letöröltette vele. D. munkaruhája lenge s egyszerű, szandálja magas.
– Csinos vagy – így Hanna, D.-nek.
14.30 – 18.30
D. szorosan M. mellé ül le, csupasz, fehér combjait férje farmerjához nyomja. A kutyáról beszélnek, s várakoznak. Megszólal a kapucsengő. M. és Hanna a férfi szűk irodájában maradnak. Cigarettáik füstje elnehezíti a levegőt.
-…de azért egy törzsvendéget mégis megtartok… Mert még el akarok menni az EFOTT-ra is…” – ezt Hanna talán csak magának, vagy a már számítógépébe temetkező férfinak mondja. Kinn elered az eső.
D. jelenik meg az ajtóban. Arca nyugodt. A idős vendég – ki D. szavaival élve „roppant egzotikusan rozoga” – most zuhanyozik. És mivel igen érzékeny fajta, D. megkéri a maradókat, az úr távozása előtt ne hagyják el a szobát. – És ha megint három óra lesz?! Be fogok pisilni! – Hanna hangjában őszinte rémület. M. hümmög, s újra monitorjába temetkezik. Határidős munka. D. becsukja maga mögött az ajtót.
„Sokszor kifejezetten kedvem van a dologhoz. Nekem mániám az, hogy megértsek mindent magam körül, egyszerűen muszáj. Viszont sajnos nem vagyok jó társasági helyzetekben, nem ismerem a felszínes, haverkodós kapcsolattartás módozatait, s innentől kezdve kívül vagyok minden közösségen. Emiatt egyre inkább idegesít, hogy nem értem a környezetemet, az embereket. Erre alkalmas speciálisan a meló: konkrét keretek közötti kapcsolat, a túlzott közvetlenség/időszakos érdektelenség és a határok be nem tartása inkább előny, mint hátrány. És a képesség, hogy 10-20 perc alatt bizalmas viszonyba tudok kerülni valakivel, nagyjából elmulasztja azt az érzést, hogy egy vadidegennel fekszem le. Összesítve: ezzel a munkával a bennem élő kutatópszichológust élem ki, némi etológusi ambíciókkal karöltve.”
D.-t leginkább a természettudósok kápráztatják el, s a matematikusok. Nemrég egy olasz turista járt nála, egy részecskefizikus. D. az aktus után jól kifaggatta, hogy állnak a Higgs-bozonnal, meg az általános, egyesített fizikai modellel.
16.30 – 18.30
A vendég távozott, két óra volt, de D. csak másfelet számolt fel. Hanna már lelépett. D. röviden mesél férjének: az öregúr ővele most nem nagyon foglalkozott, bár ha kérte volna, akkor biztos szívesen. Tizenötezer forint az asztalon. M. röpke csókot nyom D. kipirult, gyűrött arcára. Egy kör lenn, a kutyával. Rövid internetezés, tudományos blogok, s némi fórum-vita egy-két feministával arról, hogy D. szerint – bár tudja, hogy sok lány másképp van ezzel – őt nem kényszerítik, és ő nem szenved, a feministák szerint viszont de. Esemes érkezik, D.-nek. „Köszönöm, hogy ilyen kedves voltál.” Az öregúrtól jött, ki első alkalommal tisztelettudó volt, de korántsem kedves.
„Vannak flegma, lekezelő pasasok. Bejön, és így indít: oké, akkor beszéljünk az árakról, mennyit fizetek… Mondom, ülj le nyugodtan. Ásványvíz? Bubival vagy nélküle? Dörzsölöd a szemed, fáradtnak látszol… Főzzek egy kávét? Ez nekem semmibe nem kerül, ő mindjárt oda kerül lélekben, ahol fizikailag van. És ilyen helyzetben már nem lehet flegma, sem lekezelő. Ezután jön a meglepi: az időhatár nem szigorú, húsz percet, fél órát alapból ráhagyok. Nem kell rohanni. Nagyon sok pasit ez teljesen kicserél. Szokták kérdezni, nem félek-e, hogy valaki agresszív lesz vagy ilyesmi. Nem, nem félek. Ehhez képest egy sima városi utca kész horror. Az emberek beszólnak egymásnak, rosszindulatúak. Ebben az egészben az az egyik legjobb, hogy itt tisztán örömokozásról van szó. És ha valakinek jobbá teszem a közérzetét, valahogy viszonozza. Mindig.”
18.30 – 24.00
D. ideges, a szekrényeket bújja. A fehér kosztümféleséget venné, de az nincs sehol. Marad a farmer és a póló. Száját összeszorítja, ahogy taxiba ül. Hétkor várja a hotelben az esti kuncsaft, a másik hetvenes úr. Külföldi, nős, de a házasság nyitott. D.-t mégis titkolja: az asszony nem szereti, ha ura fizet a szexért. A szálló négycsillagos, a recepciós hölgy arcán örök mosoly.
Másfél óra. Szokatlanul rövid. Nem ritka, hogy D.-nél a vendégek csak egy-két órát fizetnek, mégis 4-5 órát maradhatnak, beszélgetni. Mert D.-nek jólesik. És persze a vendégnek is. A gyorséttermi hamburgerek lassan eresztgetik a zsírt D. tenyerébe, ahogy a taxi hazafele húz. Az utcán emberek futnak az eső elől.
„Nem értem magam mostanában… Megsértődöm a legkisebb szir-szarra is, minden olyasmire, ahol egy (leendő) vendégem a kapcsolatunk „csak a tested kell” jellegét hangsúlyozza. Baromi rosszul esik. Mindegyik ilyen eset úgy jön le, mintha mindenki szántszándékkal lekurvázna. Pedig régen csak az tudott megbántani, aki közel állt hozzám. Lehet mögötte valami olyasmi is, hogy mostanában nem azonosítom magam szexmunkásként, vagy prostituáltként, vagy callgirlként, kinek hogy tetszik. Valami más vagyok – ez is, de más is -, kifelé tekingetek. Mintha átestem volna a ló túlsó oldalára: nem csak fenntartom a lehetőségét, hogy ezek a kapcsolatok személyessé váljanak, hanem ez azonnal meg is történik, már az első e-mail hatására. Nagyon idétlen a dolog, végül is szexmunkás lennék vagy mi, nem várhatom senkitől a tisztán szellemi-lelki érdeklődést. Csak ne lenne az egész ilyen durva szinten zsigeri. Azon filózok, hogy nincs-e benne valami más is. Valami olyasmi, hogy most válok „normális nővé”, azaz, hogy ez valami hülye jellemfejlődés. Mert ugye egy normális nőnek szenvedni illik attól, hogy idegenek hozzányúlnak, vagy szexuális objektumot látnak benne. Nagyon ijesztő elképzelés, én nem ilyennek ismerem magam. Mi a franc ütött belém?!”
A hamburgereket a kanapén eszik meg M.-mel, ölükben laptop. D. az e-mailjeit nézi, szervezi a másnapot. Egy svéd negyvenes ragaszkodik a szerdához, de már nem fér be. D. a zuhany alá áll – ma sokadszor. Még beszélgetnek kicsit M.-mel a napi politikáról, és a Planck-űrszonda meg az ősrobbanás kapcsolatáról.
D. lehúzza az ágyról a vörös lepedőt, és visszarakja a fehéret. Fáradtan dől az ágyba. Szeretkezni nincs kedve. M. kissé neheztel, a végén mindig ő marad ki. Már alszik, mikor D. a fülébe súg: – Ma sem tanultam matekot. Mekkora hülye vagyok…
Nemsokára négyen szuszognak a fülledt éjszakában: egy kutya, egy macska, egy nő és egy férfi. Utóbbiak összebújva. Kiskifli, nagykifli.
(Egyes idézetek D. internetes naplójából valók)
Cikkünk az eheti Nők Lapjában jelent meg. További cikkekért olvass bele a hetilapba. S ha előfizetnél a lapra, itt megteheted!
A tartalomból:
- Hollywood egy klikkelésnyire
- Kirstie Alley – Kövéren Hollywoodban
- Pálmai Anna: “Jó csaj a mamám!”
- Nyári édességek
- Ház az elátkozott erdőben
- “Úgy érzem, megcsal”
