D. Tóth Kriszta: Ki tudja, meddig

Azonnal MMS-bizonyítékot, vagyis mobiltelefonon elküldött fotót követeltem, ami végül nem érkezett meg – ezért aztán betudtam egyszerű nagyszülői túlzásnak az SMS-t. Az nem létezik, hogy a papiékkal eltöltött egyhetes nyaralás harmadik napján az én gyerekem a medencébe ugráljon, egyedül. Hiszen Lola májusban, két évad úszásoktatás után a következőt adta elő a bemutatóórán: amikor az volt a feladat, hogy hason, fejét a vízbe téve lábtempózzon, ő másodpercenként kapkodta ki a fejét a vízből, és igyekezett a kezével szárazra törölni az arcát. A karúszót még véletlenül sem engedte levenni, és közben, ha tehette, eszeveszetten kapaszkodott bármelyik arra járó, 120 centiméternél (a medence vízszintjénél) magasabb emberbe – vagy objektumba. Persze ez így nem egészen igazságos. Lola igenis sokat fejlődött az első úszásbemutató óta, vagyis egy év alatt. Például: már bemegy a vízbe anélkül, hogy a tanárnő mindenféle cselt vetne be. Bentről pedig kifejezetten jókedvűen integet kifelé a partra, nekem. Tavaly inkább az előtte álló feladaton tartotta a szemét, vagyis ki sem mert nézni a vízből. Sőt. Idén a gyorsúszó lábtempóra egyértelműen hasonlító mozdulatsort produkált, kezében egy fóliadeszkával. Nem is egyszer, hanem sokszor. Szóval, volt okom a büszkeségre. Hát még akkor, amikor megpillantottam Lola óvodai csoporttársát, a kínai Hyn Jit, aki a következő felszerelésben érkezett az úszásórára: szemöldökig húzott úszósapka, fél arcot takaró szemüveg, karúszó, úszógumi és az az úszódressz, amelybe a derékrész körül kis hungarocellrudakat varrtak, hogy a víz felszínén tartsák a viselőjét. Hyn Ji biztosra akart menni. Mellette Lola az egy pár karúszójával egyenesen Johnny Weismüllernek nézett ki. Egy szó, mint száz, a bizakodásra minden okom megvolt.

De azt az SMS-t akkor sem voltam hajlandó elhinni. Alig vártam, hogy a saját szememmel lássam, mi igaz ebből az egészből. Ahogy megérkeztünk magunk is Horvátországba, azonnal fürdőruhát húztunk, és kértük Lolát, hogy mutassa meg, hol és hogyan szokott úszni a papiékkal. Apám és a párja finom mosollyal vették tudomásul, hogy elérkezett a tesztelés ideje. A gyerek, mint ha mi sem lenne természetesebb, kézen fogott bennünket, odavezetett a medencéhez, fölvette a krokodilos karúszóját, majd szakavatott mozdulatokkal leöblítette a vízben az úszószemüvegét. („Tudod, mama, előtte meg kell mosni, hogy ne párásodjon be.”) Aztán a lépcsőn apránként beleereszkedett a hűsítő medencébe. Nekem már az feltűnt, hogy nem küldött előre azzal, hogy majd csak akkor jön be, ha én is bent vagyok, és fogom a kezét. Nem, Lola bement, egyedül, aztán bentről kiabált: hogy mégis, mi lesz már? Követtem. A vízben egyszer csak elrugaszkodott a medence aljáról, és mint egy kis ebihal, körbeúszott minket. Egyszer, kétszer, háromszor. A feje mindvégig a víz alatt, karja a teste mellett, egyértelműen lábtempózva. Majd egy óriási mosollyal tett pontot a mutatvány végére. És nem törölgette a szemét. Alexra néztem, aztán apámra. Gondolom, egy merő kérdőjel lehettem, mert apu magyarázni kezdte a jelenséget. Kiderült, hogy Lola az elmúlt egy hétben papi privát úszóiskolájába járt. Vagyis: mindennap órákat töltöttek együtt a vízben, apránként lebontva a lányomról a víziszonypáncélt. A hét végére – mire mi is odaértünk – a gyerek úgy döntött, hogy a víz jó, a víz a barátunk, ő szereti a vizet. És úszott. És ugrált. Nekifutásból is. Boldogan, felszabadultan, magabiztosan. A karúszó még maradt, de nincs többé szüksége a mama kezére, a medence korlátjára és egyéb segédeszközökre. Majd elájultam. Aztán elgondolkoztam.

És rájöttem, hogy ez mostantól mindennel így lesz. Szépen lassan elengedi a kezünket. Először a medencében, aztán máshol is. A parton nem kell neki felfújható karúszó, csak annyi, hogy ott legyünk, és biztonságos távolról figyeljük őt. Hagyjuk, hadd vívja meg a saját csatáit, hadd kövesse el a saját hibáit, és élvezze a saját sikereit. Ma még kellünk neki, hogy megossza velünk a kudarcok és sikerek minden pillanatát. Ma még. Ki tudja, meddig.