A hír: Regényének akart reklámot a mészárlással fenyegető egyetemista
Február óta van előzetes letartóztatásban az a budapesti egyetemista, aki internetes blogjában versben tervezett tömeggyilkosságot. A házkutatásnál egy Parabellumot és töltényeket találtak nála, igaz, erre sportlövőként volt engedélye. A negyedéves joghallgató az elfogása után tett vallomásában azt mondta: 22 embert akart lemészárolni egy bevásárlóközpontban vagy az egyetemen, ahova járt. Ezt azonban később visszavonta. Az egyetemista azt mondta, azzal számolt, hogy ha tesz egy ilyen vallomást, akkor felhívja magára a figyelmet, és ezzel reklámot tud csinálni az egyetemi gyilkosságokról szóló regénynek. Úgy véli, végül is ez hibás gondolat volt. Akár 7 és fél év börtönt is kaphat.
Különvélemény Winkler Nórától
Az ember szereti azt hinni, hogy bizonyos rémségek, amikről a híradóban hall, olyan megnyugtatóan távol történnek. Az iskolai vagy bevásárló-központi mészárlások például ilyenek. Jézusom, gondoljuk, micsoda egy világ az ott! Szerencse, hogy errefelé mi olyan békésen, kisvárosiasan élünk. Mikor erről a fiúról meg a kis tervéről először értesültem, rögtön az futott át az agyamon – ahogy, gondolom, mindenki másnak is –, hány ezerszer volt, hogy a családommal telefonáltunk egymásnak egy plázából: „Helló, itt vagyok, nézek ajándékot épp apának”, „keresgélek a gyerekeknek óvodai szandált”, „megyünk moziba anyáddal”.
Megjegyezhetetlen, hogy mikor ki mit intéz, igazán nem egy kiugró dolog, hogy valakim épp nem a sarki közértben vásárol be, hanem nagyobb térben, szóval nem egy esemény. És akkor végiggondolom, hogy valahol a városban elindul egy ember, fejében régóta kavargó, őt az őrületig lelkesítő vízióval, táskájában fegyverekkel, ül a négyes-hatoson, leszáll, nekikezd. Nyilván nem célom sokat pörgetni ilyen képsorokat az agyamban, de eszébe jut az embernek, ha ilyesmit hall.
És akkor jön a csavar.
Legutóbbi vallomása szerint a fiú igazából nem akart senkit lemészárolni, pláne nem csoportosával, csak készülő könyvének akart egy kis figyelmet generálni. Most már sejti, hogy ez nem volt jó ötlet, de lehet, hogy 7 és fél évet fog ülni. Azt, hogy egy helyzetben mi minősül viccesnek, tapasztalatból tanuljuk meg. Párszor túllövünk a célon, és lassan összeáll, mi az a határ, amin innentől még belefér, túl rajta már nem. Ez tanulási folyamat, ráadásul szituációnként változik, hol nyúlik ez a határzóna, szóval rugalmasan alkalmazkodunk az új helyzetekhez, használva a régebbi tapasztalatainkat. Ha igaz, amit ez a fiú most állít, hogy ez csak promóciós ötlet volt, muszáj felidéznem, amikor jó pár éve egy olcsóbb autót ajánlottak fel annak, aki minél több barátjával együtt hajlandó belepréselődni. Alul S betűbe tekeredve szuszog a szerencsétlenebbje – bár fent sem jobb, azt hiszem –, 18-an nyomorogtak egymás hegyén-hátán, közben a kint összeverődött tömeg bámul, röhög, fotóz. Mindenképpen fullasztó, elmebeteg helyzet, ami kicsit tréfás, de inkább megalázó, bármilyen jó is, hogy utána kapsz egy kocsit.
 Winkler Nóra összes eddigi hírkommentárját itt olvashatod! |
Vegyük hozzá azokat a sztorikat, amiket jó ideje naponta hallunk, és elsőre sokkolnak – oó, pár milliárddal félreszámolt közpénzes beruházások, szakértői posztokra beültetett haverok, pár perces késésért sok ezerre bírságoló parkolóőrök, gazdag budai kerületek háborús övezet jellegű útburkolatai stb., stb., stb., stb. –, de huszadjára már nem. Oké, akkor ez van, ehhez alkalmazkodunk, mert az élet közben megy. Igaz, hogy azt hittük, ilyen nincs, nem lehetséges, de van, és az. Húzd tágabbra a horizontot. Nem mentem fel ezt a fiút, maximum megkönnyebbülök, hogy nem úgy gondolta. Bűnhődnie kell, tanuljon belőle. De enyhítő körülménynek venném, hogy ennyi abszurd, kínos, következmények nélküli ügy között azt gondolta, ez még át fog csúszni.
