Tengervízből ivóvíz – a szomjazó emberiség utolsó esélye?

A hír: Tengervízből ivóvizet
Sólepárló üzemeket épít Ausztrália öt legnagyobb városa, hogy tengervízzel pótolják a vízhiányt az egyébként is száraz ötödik kontinensen, ahol már tíz éve tart a szárazság.

Az üzemek a nagyvárosok ivóvízszükségletének egyharmad részét adják majd. A költségek hatalmasak. A egyik dél-ausztráliai üzem mintegy 1,2 milliárd euróba (335 milliárd forint) kerül, az összes tervezett üzem 9 milliárd euró (2500 milliárd forint) lesz. Maga az eljárás is igen drága, és nagyon sok áramot fogyaszt – zúgolódnak környezetvédők. Mauro Farinola, a helyi vízügyi hatóság szakembere elmondta: a tengerparttól 1500 méternyire szívják fel a vizet, amely azután egy alagúton keresztül jut az üzembe. A lepárlás teljes folyamata fél óráig tart, utána kész is az ivóvíz. A magas sótartalmú vizet és egyéb üledékeket pedig ugyanezen az úton juttatják vissza a tengerbe, mintegy 1000 méternyire a parttól.
„Az egészben az a legironikusabb, hogy ezek az üzemek növelik a környezetszennyezést, és ily módon csak felerősödnek azok a problémák, amelyek miatt ezeket az üzemeket felépítik – hangoztatta James Hitchcock, a Friends of Earth környezetvédelmi csoport tagja. – Bár Ausztráliában nagyon jó lehetőségek vannak szél és geotermikus energia használatára, az energia 80 százalékát mégis szénerőművek állítják elő, mivel az gazdaságosabb” – tette hozzá. Az árat a fogyasztók fogják megfizetni. Adelaide-ban a vízfogyasztás ára a következő öt évben megduplázódik majd. (Greenfo.hu)

Különvélemény Für Anikótól
Az öröm hamar elpárolgott, mindössze egy hétig tarthatott. A múltkor – az adakozó kedvű Bill Gates és a hozzá társuló, ébredező lelkiismeretű milliárdosok kapcsán – kissé erősödött az emberiségbe vetett hitem, most viszont kapott egy jó nagy tockost. (Úgy kell nekem, minek bizakodom én feleslegesen!) Bár így kimondottan becsapós, és a hír elejét olvasva csak fokozódott előző heti optimizmusom, mondván, ismét valami elemien jót találtak ki, ezúttal az ausztrálok! Fokozódó édesvízgondjainkat a lehető legegyszerűbben megoldani: a tengervízből kinyerni csodás, hiszen ezek a források még 1-2 millió évig biztos kiapadhatatlanok (lám, a tengerekkel kapcsolatban forrásokról beszélek, az agyam édesvizet készített belőlük).
Mondjuk, ez volna a lehető legegyszerűbb, legolcsóbb és legkörnyezetkímélőbb eljárás: sós víz → gondolat → édesvíz, de sajnos ez csak itt, a papíron lehetséges. Hiszen Földünk 70%-át borítják. De lelkesedésem – mondom – ripsz-ropsz elkeseredéssé változott a folytatást böngészve. Ismét egy zsákutca, amit dicső fajunk magamagának épít!

Adott esetben vajon kit csapnak be a beruházás kiötlői? Nem túl nehéz találós kérdés: önmagukat. Globálisan pedig ugyanez a „helyes megfejtés” a szén-dioxid-kvótákkal kereskedőket illetően, vajon tényleg azt gondolják, hogy a kibocsátott káros anyag ártalmassága már nem is olyan drámai, ha pénzt csinálnak belőle? Hogy ez is olyasmi, mint a kártérítés a biztosítóknál, hogy ha valaki megbetegszik vagy meghal, ez valamiféleképpen kompenzálható pénzzel?
És hogyan kompenzálható, ha mindenki megbetegszik vagy meghal? Ki fizet kinek? Ha valamit átrakunk az egyik zsebünkből a másikba, az attól még nálunk van. És akkor sem tűnik el, ha a szőnyeg alá söpörjük, legfeljebb nem látszik. Bizonyos logika szerint, mondjuk, az is érvényes, hogy ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs is. Akkor sincs, ha fizetünk érte? Ilyen egyszerű volna eltüntetni valamit, meg nem történtté tenni dolgokat? Csak fizetni kell, és kész? Úgy látszik!
Hogy, hogy nem, éppen az újságban egyre inkább hangadó az a tudóscsoport, amelynek álláspontja szerint a globális felmelegedésnek semmi köze sincs az emberi tevékenységhez (környezetszennyezéshez, amely a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója). De Kína és India már a sarkukra hág! Érdekes, nem?

Für Anikó összes korábbi különvéleménye egy helyen, itt olvasható!

Vajon mennyi pénzbe került ez a tudományos kinyilatkoztatás? Biztos nem volt olcsó! Úgy látszik, a felelősség is eladó! Bár ez esetben, azt hiszem, ez a lehető legostobább struccpolitika. Fel nem foghatom, hogy éppen azon a kontinensen, ahol a legerősebb a sugárzás – az emberek jóformán már csak  szkafanderben lépnek ki az utcára. Ugyan még nem jártam ott – sajna –, de gyanítom, hogy a szél is jócskán fújhat a végtelen sivatagokban, a tengerpartokon meg aztán pláne!
Bár nem értem, mit nem értek, mit naivkodom itt, hiszen az ember a világ másik felén is ember, és ha a golyóbis egyik felén komoly tudósembereket lehet megvásárolni, a másikon miért ne lehetne beruházókat, tervezőket, kivitelezőket. Kit érdekel, hogy tíz éve fuldoklik a kontinens az aszálytól, és hogy a remek édesvízcsináló eljárásoknak az energiapazarlása csak felerősíti ezt a tendenciát, ha a szénbányászat és az elektromosenergia-üzlet fellendül…
Néha az az érzésem, hogy az emberiség kicsiben – például a hígítót és a használt zsiradékot a lefolyóba öntők stb. – és nagyban – például ez itt most (stb., stb., stb., stb., sajnos reggelig folytathatnám) – sunyi kisdiák módjára viselkedik, csak diákcsínyeinknek mi magunk isszuk meg a levét, nem a tanár. (Aki sajnos hiába próbál tanítani minket, úgy látszik, nem vagyunk képesek tanulni.)