Amikor megvettem a kocsimat, tisztában voltam vele, hogy mennyit fog fogyasztani, ezért nem is aggasztom rajta magam. A Prius más. Nagyon érdekelt, hogyan fog alakulni az elégetett üzemanyag mennyisége.
Nem fogyaszt
Itt az elején elárulom, hogy az eredménnyel még a fogyasztás-fasiszta édesapám is elégedett lenne, mert a nálam töltött ezer kilométer alatt a Prius átlaga 5,1 liter lett. Ebből a fővárosban 250, autópályán 650, míg országúton 100 kilométert tettem meg.
A dízelrajongók persze biztosan megmosolyogják, hogy én ezzel elégedett vagyok, hiszen ilyen értéket a gázolajos autók könnyen produkálnak. Ez igaz, ám ezt sokkal nagyobb károsanyag-kibocsátás mellett teszik meg, méghozzá nem éppen kulturált formában. Gondoljunk csak a nagyobb gázadáskor kialakuló koromfelhőkre!
Ráadásul a Prius motorja éppen ott eszik keveset, ahol a többi autó fogyasztása nő, városban. Budapest szenzációsan szervezett közlekedési útvesztőjében 4,7 liter benzinre volt szüksége száz kilométer megtételéhez.
Autó ez
Mégsem a fogyasztás tetszett legjobban a Toyota hibridjében. Már nem kell ahhoz becsukni a fél szemünket és megkeresni a megfelelő perspektívát, hogy rendes autónak tűnjön. Több embernek megmutattam, s érdekes módon mindegyikük szépnek tartotta. Sőt, a nők egyenesen gyönyörűnek titulálták. Egy Toyotát!
Belül sincs már kísérleti autó jellege, a műszerfal formája éppen csak annyira próbál különleges lenni, mint karosszériáé. De minden megvan rajta, mindössze az nem fér a fejembe, hogy miért nem tudják ugyanúgy elhelyezni a pohártartókat, mint az Aurisban, a szélső szellőzőrostélyok alá.
Úgy talán még több rakodóhely akadna, bár a mostani pakolási lehetőségekre sem lehet panasz. Talán csak az első ajtók apró térképzsebe nem illik a képbe; napszemüvegtartónak azonban éppen megfelel
A feltűnően finom kárpitozású ülésekben kényelmesen lehet terpeszkedni mind elől, mind hátul. Meglepődtem, hogy az én méretemre beállított vezetőülés mögött – 193 centiméter magas vagyok – egy ugyanekkora ember lábai még kényelmesen elférnek, s ha a nyakát kicsit behúzza, a haját pedig nem zselézi fölfelé, akkor még a tetőt sem éri a feje. Hiába, az áramvonalas forma hátránya itt jelentkezik.
Egy rendes autónak csomagtere is van. Ezt is kipipálhatjuk. Majdnem 450 literrel gazdálkodhatunk, igaz, az akkumulátorok elhelyezésének köszönhetően, több szinten.
A felső részbe ésszel kell pakolni, mert, bármilyen pradoxnak is hangzik, ugyan mély, de alacsony. Magasabb csomagokkal ne próbálkozzunk, vagy számoljunk azzal, hogy a kalaptartót – amely az autó egyetlen minőségileg kifogásolható része – nem tudjuk a helyére húzni.
A padló alatt egy műanyag rekesz található, ami tökéletes hely lehet a folyékony dolgokat tartalmazó edények, dobozok tárolására. Egy családlátogatás után az is bebizonyosodott, hogy könnyen tisztítható, hamar eltüntettem a kovászos uborka levének nyomait.
A legalsó szinten a kerékjavító készlet mellé az ügyesebbek még sok minden betömhetnek, hogy aztán az autó eladáskor csodálkozzanak rá: “Jééé, ez itt van?!”
Kánikula ellen
Mivel a tesztautó a legmagasabb felszereltségi szintet képviselte, ezért nem hiányzott belőle semmi. Legalábbis nekem. Barátnőm, akinek nagyon tetszett az autó – ez volt az első, amire azt mondta, hogy kellene – egyből kiszúrta az ülésfűtés hiányát. Mivel nem élek vele, nekem télen sem tűnne fel, nemhogy a nyári kánikulában.
Annál inkább élveztem a tetőn található napelem áldásos hatását. A tűző napon álló autó szellőztetését látja el energiával. A rendszer működik, egyszer sem sültem hozzá az üléshez és a kormányhoz. Ilyet minden autóra!
