A hír: 330 ezres fizetést szeretnének a pedagógusok
A Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) szerint az infláció felett tíz százalékos béremelésre van szükség minden évben. Galló Istvánné, a PSZ elnöke a pedagógus életpályamodell kialakításához tíz pontban összegzett javaslataikat ismertetve kiemelte: szeretnék, ha a pedagógusok keresete a ciklus végére megközelítené az unióban hasonló munkakörben foglalkoztatottak átlagkeresetének 60 százalékát, azaz a jelenlegi 160-170 ezer forintos keresetek 300-330 ezerre növekednének – közölte.
Különvélemény Für Anikótól
Nahát, hogy ezt megértük! Hogy nemcsak a tanárok püföléséről, megaláztatásairól hallunk, hanem arról, hogy történhet velük végre valami jó is! Bevallom, nemcsak gondolkodó emberként lelkesedem ennyire, hanem közvetetten és közvetlenül is érintett vagyok. Barátaim, barátnőim közül sokan űzik ezt a nagyszerű foglalkozást, és Édesanyám is tanár. Látom magam előtt, amint egyesek gúnyosan elhúzzák a szájukat, olvasván a “nagyszerű” jelzőt – netán még azok is, akik szintén így gondolják. Tulajdonképpen igazuk is lehetne, hiszen az utóbbi évek pedagógus-kálváriáját nézve lassan kezdtünk kételkedni azok épelméjűségében, akik erre a pályára mentek. Szerencsére akadtak ilyen fanatikusok, akik nem “ha nincs ló, a szamár is jó”-alapon lettek tanárok, hanem akik meglátták ennek a hivatásnak a – (z) igenis – nagyszerűségét!
Most nem mélyednék bele, hogy miért is, ezek részben evidenciák, csak egy példácskaféle jutott eszembe; milyen jó érzés elmagyarázni – anyanyelven vagy külföldiül, jelen esetben tökmindegy – csupán azt a városunkban téblábolónak, hogy merre is találja a keresett utcát, és hogy miképpen jut oda. Átadtuk a tudásunkat. Piciben.
Milyen elképesztő érzés lehet – és talán ezért tartottak, tartanak ki minden nehézség ellenére -, mikor egy osztálynyi csillogó szemű hétéves tőlünk tanulja a betűvetést, vagy később mi segítettük hozzá a sikeres egyetemi felvételihez, vagy még később látni, hogy egy tehetséges tanítvány beváltotta, túlszárnyalta a hozzá fűzött reményeket, és kiemelkedőt alkotott valamilyen területen. Netán mi mutattuk meg annak a gyereknek, hogy milyen is egy igazi Mae Geri Chudan a karatéban.
Gondoljunk csak kicsit vissza a saját iskolás éveinkre, hogy alapvető érdeklődésünket mennyire, de mennyire tudta formálni, irányítani, kibontakoztatni egy jó, míg egy életre elvenni tőle a kedvünket egy rossz tanár? (Ez utóbbi nem volt mindig egyértelműen negatív az ember lányát/fiát egy őszinte tanár – vállalva az “utálatos képpé” válás kockázatát is – lebeszélte olyasmiről, amiről kizárólag maga a csemete, illetve erősen elfogult szülei vélték, hogy tehetséggel bír. Hiszen így megannyi kudarctól kíméltek meg bennünket, arról nem is beszélve, hogy rengeteg idővel ajándékoztak meg minket!) Micsoda felelősség! Hiszen egy életre megutáltunk vagy megszerettünk tantárgyakat, és ez kizárólag a tanáron múlt. És milyen hálával emlegetjük igazságosan szigorú nevelőinket évtizedek távlatából is, akár csellózni, történelemre, vagy lovagolni oktattak bennünket!
 Für Anikó korábbi különvéleményei egy helyen, itt olvashatók! |
Nem akarok patetikus lenni, de a jövő(nk) részben az ő kezükben van, hiszen ők formálják a következő nemzedéket, és ezt a státuszt és felelősséget már éppen ideje volna anyagilag is elismerni! Nem lehet (bár mégis ezt teszik nap mint nap) kedvesnek és türelmesnek lenni a tanítványokkal, ha közben azon szorong valaki, hogy miből is vásárolja meg szeretteinek a karácsonyi ajándékokat, és sokadikán csak negyed-félig tankol. (Már abban az esetben, ha futja neki autóra.)
Emlékszem, hányszor volt rántott parízer a vasárnapi ebéd – persze szépségesen megterítve hozzá, és amit egyébként a mai napig nagyon szeretek -, és hányszor tapsikoltunk örömünkben, ha hó végén valamelyik kabátzsebben fölfedeztünk egy tízest, húszast. (1970-es évek – pedig akkor még “dőzsöltek” a pedagósusok)
Nem kell ahhoz sem Bolyai Jánosnak lennünk, hogy kiszámoljuk: a tisztességesen megfizetett tanárnak a nyugdíja sem lesz olyan szégyenteljesen kevés, mint mondjuk amilyen az én Anyámnak – két diplomával. (És hány, de hány nyugdíjas, pedagógus tengődik még rosszabbul egy ledolgozott élet után?! Lásd Bereményi Géza Somlai Margit című verse/dala Cseh Tamás előadásában)
De talán már dereng a fény az alagút végén!
