Katalin bevallotta, hogy végig Zsoltot szerette, sokat gondolt rá, emlékét a háború, egy házasság és a rendszerváltás sem kezdte ki.
Megkockáztatom, hogy mindenkinek van a szíve egy leárnyékolt csücskében egy név, akit előkap¬hat a magányos/veszekedős/rosszkedvű napokon, hogy bárcsak ahhoz az egyetlenhez, ahhoz az igazihoz ment volna… mert hozzá hasonlót azóta se, és biztos már soha…
Általában az első szerelmeink közül kerül ki, hiszen az még mentes volt az előítélettől, az akadályokat nem fújtuk fel, hinni tudtunk gyakorlatilag bármiben, de az örök szerelemben mindenképp.
És persze az idő csodásan megváltoztatja az emlékeket, magunk sem értjük, hogy is hagyhattunk el egy ilyen kincset. Épp, mint Paula a Mézga családból, aki minden rész végén elmondta: „Bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül!”
A pszichológusok back-up férfinak nevezik (a szerkesztőségben meg Jolly Jokernek) a férfit, akit bármikor előkaphatunk fantáziánkban, és vigasztalhatjuk magunkat, hogy ő azért ott van a végső esetre.
De mielőtt belemerülnénk az önsajnálatba, csekkoljuk a mi Hufnágel Pistinket egy közösségi oldalon. A kissé izzadó, kopaszodó pasi, aki behúzott hassal egy autóhoz támaszkodik, köszönő viszonyban sincs azzal a belevaló, izmos sráccal, akivel annak idején a Balaton-parton annyi izgalmas éjszakát eltöltöttünk. Egyébként is, volt azért oka, hogy elhagytuk. Nem kell elfelejteni, nem kell törölni. Tessék szépen visszatenni, oda ahova való: az emlékek közé.
