Mennyi áldozatot ér meg a világhír? Élsportolók vallomása

Csendespihenő helyett korcsolyacipő

Fotó: Sanoma-archívum/Bulla Bea

Sebestyén Juli műkorcsolyázónk azt vallja, hogy az élsport összeegyeztethető a tanulással, de nem tagadja, hogy emellett nehéz időt szakítani a szórakozásra. „Én már az óvodában sem élveztem a csendespihenőt, mint a többi gyerek, ehelyett edzésekre jártam. Így aztán kiskoromtól kezdve hozzászoktam ahhoz, hogy a szabadidőm nagy részét a korcsolyázás teszi ki” – meséli Juli. Az iskolás évek alatt a tanárok rugalmasan kezelték az Európa-bajnok hiányzásait, egy-két nap haladékot mindig kapott a felkészülésre, ha az edzések, versenyek miatt kimaradt a suliból: „Nagyon jól kezelték ezt a helyzetet, de persze utólag mindig meg kellett írnom a dolgozatokat” – nevet a korcsolyázó.

Az osztálytársakkal közös programok viszont nem mindig fértek bele a szoros napirendbe. „Mozizni, bulizni már nem tudtam annyit, mint a többiek, főleg a versenyek előtti időszak volt nehéz, ilyenkor a felkészülés volt az első. A középiskolás évek alatt összesen egy osztálykiránduláson voltam. Rossz, hogy ezek a közös élmények kimaradtak az életemből, de a korcsolya megérte az áldozatot” – állítja az Európa-bajnok. A sport sok barátságot hozott, ettől eltekintve Juli nem ragaszkodik ahhoz, hogy korcsolyázó társa legyen: „Könnyebb megérteni egy versenyzőt akkor, ha az ember maga is aktívan sportol, ez igaz. De bármilyen hobbit lehet komolyan venni, így nem kell feltétlenül élsportolónak lenni ahhoz, hogy valaki elfogadja a párja szigorú időbeosztását.”

Fel sem tűnt, hogy kevesebbet jár moziba

Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba

Cseh Laci világbajnok úszónk számára teljesen természetes az a feszített tempó, amely a folyamatos versenyzéssel, felkészüléssel együtt jár. „Én már gyerekkorom óta úszom, gyakorlatilag azóta élek a tanulás-edzés körforgásában. Ezt is meg lehet szokni, főleg úgy, hogy nem is tudom, milyen lehet máshogy élni” – mondja Laci. Bár világbajnokunk hetedikes kora óta úszik versenyszerűen, mégsem lett magántanuló. „Többen voltunk úszók az osztályban, így aztán a tanárok toleránsak voltak velünk. Csak az edzőtáborok idején hiányoztunk az iskolából, de ezt elnézték nekünk”.

Laci nem érzi úgy, hogy bármiből is kimaradt volna: „Mivel eleve ezt az életmódot szoktam meg, nem tűnt fel, hogy kevesebbet járok el, mint a többiek” – állítja Laci. A fiatal világbajnok számára az úszás az első, de a tanulást sem hanyagolja el, jelenleg a Műszaki Egyetem hallgatója. Laci barátainak nagy része sportoló, de az nem fontos számára, hogy a kedvese is versenyző legyen: „Ha az ember olyan párt talál magának, aki tolerálja ezt az életmódot, akkor nem számít, hogy az illető sportoló legyen.”

Szeresse meg a gyerek a mozgást
Kovács Katalin szerint fontos, hogy a mozgást már gyerekkorban megszerettessék az emberrel, és ez az ő esetében sikerült is: „Tizenegy évesen kezdtem el kajakozni, és nagy szerencsém volt, mert jó csapatba kerültem. Hárman voltunk lányok, de teljesen természetes volt, hogy a fiúkkal együtt szállunk vízre. Nem érzem úgy, hogy bármiről is lemaradtam volna az iskolás évek alatt, hiszen az én sportomban nem gyerekként kell kimagasló eredményeket elérni, hanem csak később. Én tizennyolc évesen kerültem egy profi csapatba, ahol már nem tartottam bulinak, hogy egy-egy edzést kihagyjak, hanem komolyan koncentrálni kezdtem a sportra” – emlékszik vissza az olimpiai bajnok.

Fotó: Sanoma-archívum/Fábián Olga

Kati naponta egyszer edzett tanítás után, így nem kellett hiányoznia a suliból. A szülei azért íratták sporttagozatos iskolába, mert már gyerekként is energiabomba volt: „Gyakran jártunk együtt evezni a családdal, így nem csoda, hogy ezt a sportot választottam. Később a csapattal mentünk edzőtáborokba, ahol inkább játékos formában ismerkedtünk a sporttal. Csupa jó emlékem van erről az időszakról. A szülői nyomás szerintem nem mindig hasznos, a gyereknek szeretnie kell a sportot, amit választ, akkor lehet belőle igazi bajnok” – vallja Katalin, aki minden idők legeredményesebb női kajakozója.

Vívólecke egy fiú kedvéért

Fotó: Sanoma-archívum/Ványi Ákos

Nagy Tímea tízévesen kezdett el vívni, mégpedig egy helyes srác kedvéért. „A fiú nem vett ugyan észre, de míg ő két év után abbahagyta a sportot, én ott ragadtam” – idézi fel a kezdeteket az olimpikon. Az elején döcögősen indult a dolog: egyrészt nem voltak túl izgalmasak az edzések, másrészt nem jósoltak Tímeának nagy vívókarriert. „Többször is eltanácsoltak, mert nem utalt semmi jel arra, hogy bajnok lehetek. Szerencsére az edzőm észrevette az elhivatottságomat, és hitt bennem. Hamarosan a vívás lett a legfontosabb az életemben, és emiatt a háttérbe szorult a többi dolog. Mivel gátlásos lány voltam, jót tett nekem a sport, büszke voltam rá, hogy sikereket érek el” – meséli a többszörös világbajnok.

A vívás mellett azonban kimaradtak a közös osztálykirándulások, és csupán álom maradt az orvosi pálya: „Gyerekorvos szerettem volna lenni, de az edzések és versenyek mellett egy ilyen kemény suli már nem fért bele az életembe” – mondja Tímea. A vívásban elért sikerek azonban mindenért kárpótolták a sportolónőt. Tímea anyaként is támogatja, hogy a lányai rendszeresen mozogjanak: „A gyerekeim vízilabdáznak, és én örülök ennek. Nem félek, hogy kimaradnak a jó dolgok az életükből, hiszen a mozgás rengeteg pozitív élményt nyújt. Büszke vagyok a lányaimra, és szerintem egy szülőnek nem szabad beleszólnia abba, hogy a gyereke milyen sportot választ. Én is hagytam, hadd döntsék el ők, mit szeretnének, nem erőltettem a vívást, mert hamar rájöttem, hogy az nem köti le őket.”