2010. Szeptember 22.

A rémálom vége

Katasztrófákról szóló híradásokban mindig hallani olyan emberekről, akik nem hajlandók elhagyni a házaikat, pedig az már összedőlni készül. Mások csak rakják, rakják a homokzsákokat, megállás nélkül, pedig már mindenki elmenekült. Olyan megszállottan viselkednek, mintha nem érzékelnék a veszélyt, mintha megbolondultak volna. Pedig csak sokkhatás érte őket. Olyasmit kell feldolgozniuk, amit szinte lehetetlen. Ilyenkor van szükség lelki elsősegélyre.

Rist Lilla

„Egy élet munkája volt ebben a házban!” – az idén is sokszor hallottuk ezt a mondatot az árvízi tudósításokban. De hogy mit is takar ez a pár szó, nehéz megértenie annak, aki soha nem volt még kénytelen papírok, pénz és ruhák nélkül elmenekülni otthonról. Úgy kell otthagyni a házat, ahol éltünk, ahol nap mint nap megpihentünk, ahová ezer emlék köt, ahol a fényképeinket, emlékeinket őrizzük, hogy semmit sem vihetünk magunkkal és nem tudjuk, mindebből marad-e egyáltalán valami…

Amikor közeledik a katasztrófa
Amikor még csak veszély fenyeget, mert lehet tudni, hogy lassan közeledik a baj, az ember minden erejét mozgósítja annak érdekében, hogy elkerülje a veszteséget – magyarázza Nagy Ildikó, pszichológus. – Hihetetlen erőfeszítésekre képes ilyenkor, és a végsőkig küzd. Ebben a szakaszban még mindenki mozgósítja az összes erejét, és a végsőkig kitart.

Sokkhatás
A sokkhatás, az összeomlás akkor következik be, amikor az ember ráébred, hogy fel kell adnia mindent, ott kell hagynia a házát, az egész életét, amikor a küzdelem már értelmetlenné válik. Ez egy olyan extrém, sokkos, tehetetlen állapot, amelyet nagyon nehéz feldolgozni. Az érzelmek elárasztják a tudatot, a racionális értékelés képessége elvész. Könnyen lehet, hogy a sokkhatás alatt álló ember tovább folytatja a már teljesen értelmetlenné vált mentést. Még mindig rakja a homokzsákokat, holott már menekülnie kellene. Gyakran túlmozgásos állapotba kerül, mert tenni vágyik valamit, hogy megakadályozza a katasztrófát. Ilyenkor van szükség a lelki elsősegélyre. Alkati tényezőktől is függ, hogy ki hogyan reagál egy ilyen extrém helyzetre. Pszichológus azonban nem mindig van ezekben a súlyos helyzetekben jelen, ezért fontos volna, hogy mi is képesek legyünk „kihozni” valakit ebből az állapotból.

Mit tegyünk?
Ahhoz, hogy egy sokkhatás alatt álló embert kihozzunk a veszélyessé vált helyzetből, el kell érnünk, hogy a valóságot ismét érzékelje és maga is felismerje a veszélyt. Valójában képessé kell tenni arra, hogy a veszteséget elviselje. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé, ha érzelmi támaszt nyújtunk. Hogy mit jelent ez? Egész biztosan nem azt, hogy elkezdjük mondogatni: „ne sírjon, Mari néni, nincsen semmi baj!”, mert a baj ilyenkor óriási. A kultúránkból kikopott az a régi tudás és az a szertartásrendszer, amely útmutatást adott, hogyan kell együtt lennünk egy óriási fájdalmat vagy veszteséget átélő emberrel. Nem tudjuk, mit kell tennünk, mondanunk, hogyan kell szólnunk, mozdulnunk.

1. lépés: éljük át a fájdalmat!

Nagy Ildikó pszichológus

Nagyon fontos, hogy egy szintre kerüljünk azzal, aki sokkhatás alatt áll, fizikailag is. Tehát ha ül, akkor üljünk le mellé, ha rohangál, próbáljuk követni. Ezután pedig hallgassuk meg figyelmesen, és éljük át vele együtt a fájdalmat! A „nincs semmi baj” szajkózásánál többet ér, ha azt mondjuk, „ez valóban óriási veszteség, borzasztó, amit most át kellett élni!” Való igaz, hogy ezt olykor segítőként is nagyon nehéz megtenni, hiszen hamar megérintődhetünk. Az otthon elvesztése vagy egy családtag halála olyan mértékben életellenes, hogy a feldolgozása szinte lehetetlen. És most mégis a lehetetlent kell megkísérelni. Arról kell a bajba jutott embert biztosítanunk, hogy átérezzük a fájdalmát és vele vagyunk.

2. lépés: kitörő indulatok

Sokféle reakció előfordulhat ilyenkor, sírás, üvöltés, értelmetlen rohanás, himbálózás. Azzal nem segítünk, ha ilyenkor megpróbáljuk leállítani, csak azzal, ha hagyjuk a fájdalmat kitörni. Valójában ez már jó jel, azt jelzi, megkezdődött a tudatosodás folyamata. Hagyjuk lecsengeni!

3. lépés: tényközlés, de csak óvatosan!

Ha pillanatnyi megnyugvást érzékelünk, ha már kezdenek elfogyni a könnyek, akkor óvatosan megpróbálhatjuk szembesíteni a valósággal. De tényleg csak óvatosan, aprólékosan adagoljuk az információkat, mert ez a szembesülés túl nehéz, és ismét visszaeséshez, megmagyarázhatatlan cselekvésekhez vezethet. Folytonosan hangoztassuk, hogy itt vagyunk, vele vagyunk, segítünk. Ekkor már megpróbálhatjuk kivezetni arról a helyről, ahol veszélyben van. Lelkileg azonban még ismétlődhetnek a sokkhatás különféle szakaszai. Egy-két hétig még előfordulhat, hogy olykor magába roskad, máskor pedig újra drámai erővel törnek elő az érzelmek.

4. lépés: szembenézés a veszteséggel

Az akut lelki elsősegély az első három lépésben valójában lezajlik. Ezután egy hosszadalmas lelki feldolgozó folyamat indul meg, amelynek a lényege a szembenézés a veszteséggel. Minimálisan fél-egy évig is eltarthat. Valójában ez a veszteség feldolgozásának folyamata, amely nagyon hasonló a gyászhoz. A lélektan ezért hívja „gyászmunkának”. Ez végső soron azt jelenti, hogy el kell búcsúzni végleg attól a helytől, személytől, élethelyzettől, amely a katasztrófában elveszett. Azért nagyon fontos, hogy ez a belső folyamat végbemenjen, mert különben különös elakadásokat okozhat. Ezt jelezheti, ha a fájdalom tünetei nem jelennek meg. Ilyenkor az emberi lélek valójában védekezik, megpróbálja meg nem történtté tenni a katasztrófát. Előfordulhat, hogy valaki elmegy azért a lakatért a lakatoshoz, amelyet még a régi, mára elpusztult házához csináltatott, vagy megterít annak a családtagnak is, aki már meghalt. Vagyis az életnek ezen a kritikus pontján nem képes átlépni. Ha ezeket a jelenségeket egy éven belül tapasztaljuk, akkor ez még a gyász része is lehet, később azonban azt jelzi, hogy a lélekben még mindig a régi valóság él. Vagyis a lélek még mindig védekezik, hiszen így a fájdalmat nem kell megélni teljes mértékben, fáj a szív, de nem szakad meg teljesen… Túllépni mindezen, visszatérni az életbe – lelkileg is – csak úgy lehetséges, ha utat engedünk a fájdalomnak, ezután pedig lassan elkezdjük a veszteséget feldolgozni.

Tudatzárlat

A katasztrófát olyan nehéz elviselni, a belső erőforrásokat olyan mértékben veszi igénybe, hogy a lélek védekezni kezd, és működésbe lépnek azok a belső, elhárító mechanizmusok, amelyek a legkisebb energia-befektetést igénylik. Ilyen elhárító lélektani mechanizmus a tagadás és a „meg nem történtté tevés”, azaz amikor a tragédia nem jelenik meg a tudatban valóságként. Ez gyerekeknél gyakran megfigyelhető. Sokkhatás alatt az ilyen gyermeki mechanizmusok újra utat törnek. A sokk valójában tudatzárlat, olyan, mintha az információ előtt egy köd lenne. Ilyenkor a bajba jutott ember alkudozni kezd a sorssal, a valósággal, nem hiszi el, hogy ez vele megtörténhet. Nagyon fontos funkciója van a pszichés túlélés szempontjából, mert ilyenkor a lélek valójában ahhoz gyűjti az energiát, hogy szembesülni tudjon a valósággal, és csak annyit enged a tudat közelébe, amennyit az éppen elviselni képes. Amikor valaki már üvölt a fájdalomtól, akkor a sokkhatás már kezd oldódni, a valóság kezd betörni a tudatába.

A rémálom vége A cikk nyomtatásban az eheti Nők Lapjában jelent meg.