Kíváncsian vártam egy barátságos budai kávézóban azt a fiatalembert, akinek a levelét hónapokkal ezelőtt publikáltam a „Ne félj, mesélj!” rovatban, majd a megjelenés után elszabadult a pokol… Őszintén szólva, Váczy Katalin kolléganőm segítsége nélkül nem tudtam volna „kezelni” (továbbítani) azt a közel ötszáz e-mailt, amelyet a fiatalembernek szántak olvasóink. Pedig ő nem tett mást, csak őszintén megírta, hogy milyen nehéz manapság azoknak a fiúknak-férfiaknak, akik tartalmas-tartós kapcsolatra vágynak, akik pocsékul érzik magukat a csörömpölős diszkókban, és fájlalják, hogy kevés az ismerkedésre alkalmas, színvonalas szórakozóhely vagy klub.
„Én nyugodtan keresem a páromat”
– Megdöbbentett a rengeteg levél – szögezte le kedves zavarral találkozásunk első percében a harminchárom éves, sötét hajú, kellemes külsejű fiatalember, miközben letelepedett velem szemben a parányi asztal mellé. – Én csak arra számítottam, hogy ön és néhány Nők Lapja-olvasó majd javasol nekem olyan programokat, társaságokat, baráti köröket, ahol szerény, helyes lányokkal találkozhatok. Ehelyett elképesztően sok sorstársam írt! Olyan lányok és fiatal nők, akik éppúgy kínlódnak a párkereséssel, mint magam. Ráadásul a többségük jóval idősebb volt nálam, és már nem olyan jókedvűen keresték a hozzájuk illő társat, mint én.
– Jókedvűen keres? – kérdeztem, mire a választ furcsa grimasz kísérte.
– Nem akasztok táblát a nyakamba, hogy hé, lányok, komoly kapcsolatra vágyom! Azaz nem vagyok büszke arra, hogy harminchárom éves koromra sem találtam rá az igazira – ha nem restellném a helyzetemet, akkor névvel-arccal nyilatkoznék önnek -, de nem vagyok görcsös. Nincs mögöttem annyi csalódás, mint sok levélíró mögött, és ellentétben azokkal a lányokkal, akiket harminc-harmincöt felett már elkapott a pánik – ha sürgősen nem lelik meg az apaságra is alkalmas férfit, végérvényesen lemaradnak valamiről -, én nyugodtan keresem a páromat. Nem akarok a gyereknemzés érdekében viharos gyorsasággal révbe érni, inkább szeretnék időt hagyni az udvarlásra, a szerelemre, a romantikára. Kicsit félek a saját generációmtól, mert a harmincas nők többsége már nagyon racionális.
Feleség és három gyerek
Beszélgetünk, kávézgatunk, közben egyre rokonszenvesebbé válik a fiatalember. Lefegyverez az őszinteségével, a humorával, az öniróniájával, és azzal, hogy tisztán látja a saját helyzetét.
– Klarinétos vagyok egy szimfonikus zenekarban – meséli -, a komolyzene, muzsikálás fontos az életemben. Csakhogy ez nehezíti a társkeresést, hiszen a zenészek zárt közösséget alkotnak, gyakran egymás között házasodnak – a kollégáim nyolcvan százaléka nős -, de én későn érő típus vagyok. A konzervatóriumban még gyerek voltam, és túl sok minden érdekelt-érdekel. A csillagászat, a képzőművészet, a tudományok, az utazás. Jó néhány zeneakadémista társam már lelkesen udvarolt, amikor én a csillagvizsgálóban bámészkodtam… A „civil” barátaim többsége pedig éppúgy keresgél, mint magam. Hozzám hasonlóan járnak kirándulni, salsaklubba, nyelvtanfolyamra… De arról még egymás közt sem merünk beszélni, hogy néha kínlódással is jár a keresgélés.
– Még soha nem talált olyan lányra, akiről azt hitte, ő az igazi?
– Dehogynem! Általában hosszú kapcsolataim voltak. A leghosszabb négy évig tartott. Ő nem volt zenész, ami nem okozott gondot, de az igen, hogy nem sikerült összehangolni az akaratainkat. Szórakozni remekül tudtunk, de a többi nem stimmelt. Nagyon határozott volt, általában az történt, amit ő akart. Ráadásul nem mindig a saját akaratát erőltetette rám, hanem a szüleiét, a barátnőiét, szóval a belénevelt klisék közé akart engem beilleszteni. Ma már biztos lábon állok – nagyjából tudom, ki vagyok, mit érek -, de akkoriban nem volt önbizalmam. Diplomázás, álláskeresés, nehezen találtam meg a helyemet. Közben neki jó állása volt, amitől egyre keményebb-férfiasabb nővé vált. Persze a másik végletet is kipróbáltam. Egy szintén hosszú kapcsolatomban egy nőiesebb lány volt a társam, csakhogy ő mindenben igazodott hozzám. Nem is törekedett arra, hogy szellemi társ legyen, nem tudtam rá építeni, nem voltak saját ötletei, egy szép „dísztárggyal” jártam. Szóval eddig nem volt szerencsém.
– Ha most lesz olyan szerencséje, hogy a rengeteg levélíró között megtalálja Őt…?
– Akkor nagyon boldog leszek, hiszen családra vágyom. Látom a szüleimen, akiknek a humora, bizalma és őszintesége kiváló példa számomra, hogy milyen csoda, ha két ember jól érzi magát együtt, ha igazi társak. Igen, én három gyereket és egy olyan okos, lelkes, tiszta szívű feleséget szeretnék, akinek van humorérzéke, és tud szeretni a hektikus hivatásommal meg a hülyeségeimmel együtt. Nem kell nekem olyan szépen kozmetikázott lány (utálom a sok „vakolatot”), aki után minden férfi megfordul, inkább az fontos, hogy találjak benne valami különöset: a tekintetét, a kedvességét, a mosolyát, a kacérságát… Rengetegen írták, hogy a vallási közösségekben könnyebb tartalmas-szolid társat találni. Igazuk van, csakhogy én nem vagyok hívő, tehát kilógnék a csapatból, és nemigen kellenék egy elkötelezett lánynak.
„Szorgalmasan randevúzom…”
– Néhány pszichológus ismerősöm szerint az ön rokonszenves, ám csöppet sem „trendi” megszólalása azért váltott ki elképesztő mennyiségű reakciót a kortársnőiből és az értük aggódó szülőkből, mert a levele olyan volt, mint egy generáció jajkiáltása. „Nagyon nehéz ma társat találni! Nemcsak a gyakran panaszkodó húszas-harmincas lányoknak, de a kortárs-férfiaknak is” – mondtam a beszélgetésünk sokadik órájában.
– Egyetértek! – felelte a fiatalember lelkesen. – Érzékeny-kényes téma ez mindkét nem számára, hiszen a gondolkodásunk tele van ostoba általánosítással – „a férfiaknak könnyű, virágról virágra szállnak, a jó nők csak a pénzes palikra hajtanak…” -, miközben a valóság sokkal összetettebb. Ma már az egyetemisták is dolgoznak a tanulás mellett, a munkahelyek többsége pedig kétszáz százalékos teljesítményt vár el a fiataloktól (is). Egyre kevesebb a szabad időnk meg a szabad vegyértékünk a barátainkra, a szerelmeinkre. És ha nem vagyunk olyan szerencsések, hogy fiatalon – a középiskolában vagy a főiskolán-egyetemen, netán az első munkahelyünkön – rátaláljunk a párunkra, akkor védekezésül páncélt növesztünk. Nehogy gyengének, esendőnek, magányosnak tűnjünk! Aztán a páncél egyre vastagabb lesz, és úgy ránk tapad, hogy már nem is látszik ki alóla a valódi személyiségünk. Teszünk ugyan halvány kísérleteket a társkeresésre, majd gyorsan visszabújunk a csigaházunkba, hiszen társ nélkül is „fontos” emberek vagyunk. Az igényeink is megváltoztak. Mindenből a legjobb, a legújabb, a legtökéletesebb kell! És megnőtt a külsőségek jelentősége (ha már a tartalomra nincs idő). Találkoztam olyan lánnyal az ön jóvoltából, aki rokonszenves volt, ám kijelentette, hogy számára a férfi száznyolcvan centi felett kezdődik. Láthatja, nem vagyok törpe a százhetvenhat centimmel, de ez nem érdekes. Az érdekes az, hogy a száznyolcvan centi feltétel lehet… Találkoztam olyan lánnyal, aki elmesélte, hogy intenzíven keres a neten is társat, egy hét alatt tizenöt randit vállal… Őrület, nem? Lehet ezt nagyiparban művelni? Kaptam levelet olyan lánytól is, aki csupa sértettség és tüske volt, mert nem válaszoltam azonnal az első jelentkezésére. Először arra gondoltam, hogy megírom neki, külföldön turnéztam a nyáron – hiszen ez a munkám -, később rájöttem, nem érdemes magyarázkodnom. Aki az első bejelentkezésekor üt, az mit tesz majd később?
– Hány randin van túl?
– Én még most is zavarban vagyok a rengeteg e-mailtől, de azért módszeresen feldolgozom a leveleket, és szorgalmasan randevúzom, hiszen a nyár a turnéról szólt, ám most végre itthon vagyok, és élek a váratlan lehetőséggel. Sokakkal levelezem, sokakkal találkozom is. Eddig legalább húsz lánnyal hozott össze a sors a Nők Lapja jóvoltából – tulajdonképpen érthetetlen, miért nincs társuk, valamennyien csinosak, kulturáltak voltak -, de még nem éreztem azt a különös vonzást, amit nem lehet megmagyarázni… Ezen a héten három randim lesz. Az egyikben nagyon bízom. De nem akarok elkiabálni semmit! Mindenesetre azt megígérem: ha rátalálok az igazira (én erősen reménykedem), rögtön jelentkezni fogok, hogy kidobolhassuk: sikerült!
