A hír: Mitől sírnak a férfiak?
Egy felmérés szerint az erősebb nem képviselőinél az Everybody Hurtsre törik el leggyakrabban a mécses. Az athensi zenekar 1993-as slágere a PRS for Music cég 1700 ember megkérdezésével végzett vizsgálatában Eric Clapton dalát, a Tears in Heavent és a Leonard Cohen nevéhez fűződő Hallelujah-t megelőzve lett első helyezett. A három dobogóst olyan előadók követik, mint Sinéad O’Connor, a U2 és Robbie Williams. Ellis Rich, a kutatást végző cég elnöke szerint „a jó könnyfakasztó dalhoz az emberek könnyen tudnak viszonyulni”. Rich azt is elmondta, hogy nem annyira a zene, hanem inkább a szöveg az, ami „mélyre tud nyúlni, és a legerősebb embert is meg tudja indítani”.
A férfiakat legérzékenyebben érintő dalok ötös listája
1. R.E.M.: Everybody Hurts
2. Eric Clapton: Tears in Heaven
3. Leonard Cohen: Hallelujah
4. Sinéad O’Connor: Nothing Compares 2 U
5. U2: With or Without You
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Én folyton sírok. Olvasok egy könyvet, melyben a főszereplőre folyamatosan rájár a rúd: az egyik fejezetben temet, a másikban elhagyja a férje, a harmadikban felfordul az aranyhala. Párás a szemem, ott vagyok vele, minden nehéz pillanatát átérzem, én vagyok ő, átlényegülök, átérzek. Ismerőseim szerint amúgy is én vagyok a legegyüttérzőbb lények egyike, szeretnek nekem rossz dolgokat mesélni, mert látják, zsigerig átráz a dolog. Meredt szemekkel, egész idegrendszerrel figyelek, „elbiggyed a fejem” (hogy egyik barátomat idézzem), ott vagyok a bajuk kellős közepén. Múltkor fél órát nevettek rajtam, ugyanis egyik barátnőm hajnaltájt közölte, hogy nagyon éhes. Erre nekem elöntötték a könnyek a szemem, átfogtam a vállát, és szinte sírva rebegtem: „Jaj, szegény kicsikém…” Barátnőm szerint ez a beleélés olyan foka volt (mert látszott, hogy őszinte), ami új oldalamról mutatott meg engem.
Nos, szerintem tévedés azt hinni, hogy a látszatra empatikus ember egy önzetlen valaki. Sőt, én Heltai Jenővel értek egyet: „Mennél önzőbb valaki, annál könnyebben elérzékenyedik, és szentimentalizmusa a legrettenetesebb önzés, mert a mások tragédiájában is csak a magáét látja, és minden áldozatban csak magát siratja…” Barátnőm éhségében én a saját tragédiám sejtettem meg, hiszen ilyenkor valószínű, hogy fél óra múlva rám is ez a sors vár, és akkor sem lesz mit enni. Szóval: én a könnyű könnyek rabja vagyok. Igaz ez a dalokra is. Főképp bizonyos kitüntetett pillanatban, ha szerelmes vagy csalódott vagyok, mikor könnyű úgy érezni, hogy minden sláger rólunk szól. El lehet képzelni, milyen mélyen lehetettem, ha pár napja a Millió rózsaszálra tört elő belőlem a zokogás…
A nők nagymesterei ennek: a sírás jó barátjuk, fegyvertársuk (például remekül lehet használni őket zsarolási céllal), vigasztalójuk (egy elrontott ebéd emlékét szépen elmosogatják). A férfiak nem könnyeznek ilyen könnyen. (Legalábbis amíg az emósok meg nem jelentek, ez nem volt divat.)
A tökéletes férfi képlete Peller Mariann szerint. Katt ide, ha érdekel! |
Kulturálisan beléjük ivódott, hogy ez nem férfias, és kész.
Olyannyira, hogy már ha magukban vannak, saját maguk előtt is szégyellnék, hogy így elgyengültek. Van egy ismerősöm, aki túlélte a második világháborút egy koncentrációs tábor foglyaként. Elvesztette ott a családját, a barátai egy részét és a szerelmét is. Mesélte, hogy egyáltalán nem tudott sírni akkor. Valahogy távol maradtak a könnyek, annyira sok volt mindez, sokkszerű, felfoghatatlan; a könnyek nem is hoztak volna semmilyen enyhülést. Ám „ha moziban ülök, és pereg egy egészen banális, leheletnyi kis limonádé – mesélte –, ahol a hősnő bánatos, és tipeg mellette ráadásként egy háromlábú kutya, megállíthatatlanul folynak az én könnyeim is”.
Tehát megint a könnyű könnyek, amik minden különösebb tét nélkül törnek elő. Valahonnan a felső rétegekből, feloldják a pillanat szomorúságát. Másik barátom azt állítja, egész életében háromszor sírt. Pedig „jó lenne többször, hiányzik az az erős megkönnyebbülés, megtisztulás, ami a sírás után marad. De nekem nem megy, sajnos” – mondja. Kérdeztem, mi volt ez a három alkalom. „Az első, mikor a mamám kómába esett, a második valami kábítószeres trip volt, a harmadik pedig egy fura féltékenységi ügy, mikor tehetetlennek éreztem magam, azt hittem, legyőztek.” Kérdezem, hogy egy-egy érzelmes számra nem mozdult-e meg benne valami… Vállat vont: „Zenére? Ne fárasszál már… Soha.” Pedig a zene tényleg mélyen megmozgat (ezért akartam mindig rocksztár lenni), elemien hat, régi emlékeket mozgósít, valami közös hullámhosszra áll rá, és ha jó a dal, nincs menekvés.
Az Everybody Hurt első helyezésén cseppet sem csodálkozom, pont az a szám, amit korra, nemre való tekintettel mindenki (everybody – hahaha) magáénak érezhet. De hogy valóban sírva fakadjunk rá egy eltalált pillanatban – nem tudom. Pedig jó zsilip a könnyezés, jó, ha elszakad a gát. És jó lenne, ha a férfiak többször engednének ennek, sok feszültségtől kímélnék meg magukat. Bár akkor enyhén szólva gyanakodnék, ha például a barátom a Hűtlenre kezdene könnyezni… Valószínűleg száraz szemekkel dobnám ki a lakásból…