D. Tóth Kriszta: A figyelem művészete

De nincs gond. Lezavarom gyorsan a telefont, egy pillanat törtrésze alatt lekapcsolom a rádiót, és mire Lola befejezi a mondatot, már az övé is vagyok, miközben rutinosan kerülgetem figyelmetlen autóstársaimat. A lányom azonban akkorra már durcás. „Megint nem figyelsz rám mama!” – vádol. Tényleg nem figyeltem rá, csak úgy csináltam, mintha. Azt hittem, probléma nélkül beilleszthetem őt szokásos párhuzamos feladataim közé. Gyaníthatóan nem vagyok egyedül ezzel az életformával. Mára állandósult az az állapot, hogy egyszerre minimum két dolgot csinálok – és közben legalább még egy vagy kettő problémán töröm a fejem. Fürdés közben olvasok és rádiót hallgatok. Főzés közben telefonálok és/vagy az emaileimet ellenőrzöm. Ezt a cikket úgy írom, hogy közben megy a déli Híradó és fő a vacsora. Folyamatosan figyelek, gondolkodom, beszélek, csinálok, miközben egyik fülemet és szememet a gyereken tartom. Csakhogy neki nem elég az egyik fülem és egyik szemem. Kikéri magának, hogy megpróbálom beerőltetni a párhuzamok közé. Ő engem akar, egészben, osztatlanul, odaadóan. És milyen igaza van!

Állandóan száguldó Duracell-mamaként életem egyértelműen legkeményebb kihívása volt megtanulni valóban odafigyelni. Kivenni az elemet – vagy legalábbis alacsonyabb fokozatba kapcsolni magam. Nyilván az sem segít, hogy másfél évtizede hírekkel foglalkozom, ezért mára a vérem kivonhatatlan összetevőjévé vált a nyughatatlanság és az állandó információéhség. Épp a minap olvastam egy angol internetes oldalon, hogy a szülői lét tulajdonképpen a figyelem művészete. Tényleg. És, mint minden művészeti ágban, itt sem elegendő a tehetség. Gyakorolni kell, sokat. Nem csak azt kellett megtanulnom, hogyan kell fókuszálni, hanem azt is, hogy mit szeretne a gyerekem: hogyan figyeljek rá oda? Hogyan hallgassam, hogyan szóljak közbe? Hogyan reagáljak? És mikor hagyjam egyedül foglalatoskodni. Vagyis: hogyan ne legyek túl sok?

Alakul a dolog, de nem állítom, hogy tökéletesen megy – a híradósok vére néha legyőz még. Szerencsére azonban ott van velem Lola, aki olyankor kíméletlenül és szigorúan figyelmeztet: „Mama, már megint nem figyelsz rám!” Akkor elszégyellem magam, leteszem a telefont, kikapcsolom a gépet, felé fordulok és a szemébe nézek…

Cikkünk a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg. 

A hetilap tartalmából: 

• Sztárok kis játékai
  
• Hogyan lettem petesejtdonor 3. rész
  
• Almaszüret
  
• Interjú Szinetár Dórával
  
• Ezek verhetetlenek! 

Ha előfizetnél a lapra, itt megteheted!