Reggel 5 óra 15, villámgyorsan nyomom le a telefonomon az ébresztőt. Nem szeretném, ha felébrednének a gyerekek, így lábujjhegyen osonok fel-alá a lakásban. Anyukám, aki vigyázni fog rájuk, pontban 6-kor érkezik, a kapunk elé pedig már gördül is be Eta, indulunk Győrbe.
Szeretem ezeket a kora reggeleket az autópályán. Süt a nap, ébredezik a táj, optimista hangulatba kerülünk mi is. Ilyenkor fel sem merül, hogy nem sikerülhet a mi közös „kalandunk”. Hiszen már túl vagyunk egy konzultáción, és a doktor megállapította, hogy a leleteim alapján semmi akadálya a petesejt-adományozásnak. Kivártuk a következő menstruációt, majd az azt követő hónapban kétszer is megvizsgáltak, hogy megfelelő-e a hormonszintem, és hogy tényleg rendes peteérést produkálok-e. Mindent rendben találtak, jöhet a neheze!
Most azért utazunk Győrbe, hogy „összehangoljanak” bennünket.
 |
| Eta és Andi |
Ez azt jelenti, hogy az orvos megpróbál egy olyan gyógyszer-adagolási tervet írni nekünk, amely a kettőnk testét egy ütemre állítja. A cél az, hogy minél több használható petét produkáljak, és mikor tőlem leveszik a petéimet, Eta szervezete készen álljon azok befogadására. Nem egyszerű feladat! Reggel negyed nyolckor, amikor belépünk az intézet ajtaján, már vagy hat pár ücsörög a váróteremben. Mi vagyunk a kakukktojások, mi két lány vagyunk… Pontban fél nyolckor az első pácienst szólítják a recepcióhoz, és bő húsz perc alatt mindenkit átvezényelnek a vérvételi helyiségbe. Itt már kevesebben várnak, és a sort én tartom fel. Bocsánatkérően nézek a főnővérre, nagyon béna vénám van! Ő csak kedvesen mosolyog, de sajnos a vénáim még az ő elképzeléseit is alulmúlják. Az átlagosan félperces művelet nálam akár 5-6 percig is eltart. Viszont nyerek vele egy rejtői álnevet, a következő alkalommal már mindenki úgy ismer az intézetben, hogy
Én vagyok Bénavéna, a petesejtdonor.
Szabó Erzsébet főnővérnek végül sikerül ügyesen „megcsapolnia” a vénámat, és elmondja, hogy az összehangolást és a műtétet egy másik orvos fogja végezni, mert a mi választott doktorunk augusztusban szabadságra megy. Puff neki! Eta eléggé csalódott, ő Kőrösi doktor kedvéért választotta ezt a központot. Én nyugtatgatom, hogy higgye el, jó kezekbe kerülünk így is! És nem is csalódunk, Boga Péter kedvesen fogad bennünket. Elmondja, hogy nekem a műtétig naponta kell injekciókat fecskendeznem a hasamba. Ez azt segíti elő, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű petesejtet termeljek. Fontos, hogy ne stimuláljanak túl, mert akkor előfordulhat, hogy sok petét érlelek, de azok nem lesznek jó minőségűek. Ezért szükséges, hogy hetente akár többször ellenőrizzék majd vérvétellel és ultrahanggal, hogyan is állnak a dolgok odabent. Eta jobban jár, neki csak egyetlen injekciót kell kapnia, és gyógyszereket szednie. Kifizetjük a horror árú gyógyszereket, és indulunk haza, Budapestre. Útközben Eta egyszer csak megkérdezi:
Szerinted, van jogunk beleavatkozni a természet rendjébe?
Nem válaszolok azonnal. Hiszen kétféleképpen is felelhetnék rá. Nem, nincs jogunk, hiszen valószínűleg nem véletlenül alakul úgy az életünk, ahogy. És, igenis van jogunk, hiszen ha a Jóisten teremtett rá lehetőséget, hogy tehessünk azért, hogy neki saját gyerek lehessen, akkor élnünk kell vele. Végül mindkét választ megosztom vele. Ő is pont ugyanígy gondolja. Ezért kell sikerülnie! De addig még hátravan számomra az egyik legkellemetlenebb feladat: meg kell szúrnom magam. A tűtől nem félek, több tucatszor adtam vért, de saját magam megbökni, azért az valami más.
Bénultan álldogálok pucéran a fürdőszobában, kezemben az injekciós tűvel.
Fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá. Aztán Andris, a férjem bekiabál, hogy ébredeznek a gyerekek. Így gyorsan összecsippentem a hasamon a bőrt és valahogy beleügyeskedem a tűt. Benyomom a fecskendő tartalmát. Végre! Túl vagyok rajta! Ahogy telnek a napok, sokat ügyesedem, de a reggeli totyorgásos időhúzás az injekció előtt megmarad. Van, amikor meg sem érzem a szúrást, van, amikor belilul a helye. Etával napi kapcsolatban vagyunk, testünk minden apró rezzenéséről beszámolunk egymásnak. Én úgy érzem, a hormonoktól érzelmi hullámvasútra kerültem, képes vagyok egy fáról lehulló falevél láttán elbőgni magam, majd a következő percben felhőtlenül kacagok. Kicsit feszült is vagyok, most hogy az események sűrűjébe csöppentünk, szeretnék már túl lenni az egészen. A legnehezebben most már az utazgatást viselem. Mivel folyamatosan figyelni kell a petét érlelő tüszők állapotát, egy héten belül akár többször is Győrbe kell utazni. Balatoni nyaralásunk alatt háromszor autózom fel. Nincs mese, a fél nyolcas vérvételre oda kell érni! Ugyanakkor, ahogy megérkezem, elmúlik a feszültség, ismerősként üdvözlöm a többi várakozó nőt.
Úgy érzem, mi mindannyian egy nagy család tagjai vagyunk.
Közös a célunk, mindannyian egy kisbaba reményében vállaljuk a hercehurcát. Gyógyszereket nyelünk, hormonokat bökünk magunkba, vagyonokat hagyunk a patikában csodaszerekért. Várunk és reménykedünk, sorsunkat az orvosok és a nővérek kezébe helyezzük. Erőt próbálunk meríteni a falakra ragasztott újságcikkekből, amelyek az intézet sikereiről tesznek tanúbizonyságot. Pufók iker csecsemők ásítoznak az újságok lapjain, a szalagcímek boldogan hirdetik, hány kis élet fogant már meg itt. Ezektől a képektől tényleg mindenki elmosolyodik, de nekem teljesen mástól lesz jó kedvem. Meglátom az egyik recepciós nővér monitorjának képernyővédőjét. Egy meztelen felsőtestű modellfiú pózol vigyorogva, talán még kacsint is. Mintha azt akarná mondani, nyugi lányok, minden rendben lesz!
A sorozat előző két részét ITT és ITT olvashatjátok! A legújabb részt pedig az eheti Nők Lapjában!
Cikkünk a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
A hetilap tartalmából:
- Sztárok kis játékai
- D. Tóth Kriszta: A figyelem művészete
- Almaszüret
- Interjú Szinetár Dórával
- Ezek verhetetlenek!
Ha előfizetnél a lapra, itt megteheted!
