A hír: Több száz anya tett panaszt amiatt, hogy az Asda kifejezetten kiskorúaknak szánt push-up melltartókat értékesít. Van olyan anya, aki már hat hónappal ezelőtt bejelentést tett a fogyasztóvédelemnél, amikor kiskorú lányánál megtalálta a holmit. A szupermarket-hálózat azonban továbbra is árulná a ruhadarabokat, ha azokból nem fogyott volna el már minden darab. Az Asda képviselői a vádakkal kapcsolatban elismerték, hogy hibáztak: el kellett volna távolítaniuk az összes kifogásolt darabot, ennek ellenére ők csak áthelyezték őket a gyerekosztályról a fehérneműosztályra. Az édesanyák szerint a szupermarket úgy csinál, mintha nem kifejezetten gyerekeknek szánták volna a fehérneműket, pedig meg vannak győződve arról, hogy egyik darab se lenne jó egy felnőtt nőre sem. Az anyákat leginkább az háborítja fel, hogy ezek a fehérneműk talán szexuális visszaélések áldozatává tehetik gyermekeiket.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Még nem voltam tizenhárom éves, mikor otthon elővezettem: én bizony melltartót szeretnék hordani. Nem mintha a méreteim indokolták volna a kérést, a fiúk akkoriban „elöl deszka, hátul léc”-nek csúfoltak, és minden arra mutatott, hogy ez így is marad. (Ma már persze tudom, hogy csupán kissé lemaradtam az osztálytársaim között, pár évre rá kifejlődtek a vágyott domborulatok, túlzásba is esett kissé a természet, de ez már egy másik történet.)
Anyám nem egy határozatlan személyiség, akkor is kerek perec kijelentette: nem kapok melltartót. A hőn áhított csipkecsodát pláne nem, sőt a pamutra se próbáljam rábeszélni. Mert először is: minek ugye, nincs mit megtartani. Másodszor pedig, nőni fog ott még az a kis semmi, és az izmoknak meg kell erősödniük, hogy megtartsák a rendszert, és ha már most a kényelemre szoktatom őket, harmincévesen úgy fogok kinézni, mint a szomszéd Tünde, akinek már most a hasát verdesik az emlői, ezt, ugye, meg nem akarhatom. Harmadszor pedig ne majmoljam örökké a szexi osztálytársamat, Krisztit, ha nem akarok én is ugyanúgy abortuszra menni, mint ő. Negyedszer pedig ő az anyám, és ő azt mondja: nem és kész, a zsebpénzem meg úgysem elég semmire. Ennyiben maradtunk. Pedig én nem majmolásból, végképp nem a halmok megtartása miatt akartam, amit akartam, hanem kimondottan azért, hogy látszódjék: én nő vagyok, nem deszka (néha viccből a fiúk hozzám értek, és felkiáltottak, hogy „juj, de szúr…”), hogy a ruhák csinosan álljanak rajtam.
Mindig a Burdából varrtuk nekem az aktuális darabokat, és bizony rajtam nem úgy estek az anyagok, mint a csinos (akkoriban még egészen élethű, nem piszkafa) modelleken. Húgom ravaszabb volt: a nagyit támadta be, akinek a mai napig halálosan fontos a kinézet (pompás ruhák, szemöldöktetoválás, gyöngyök stb.), hogy nem lehet, hogy ő csak egy rossz trikót vegyen a blúzocska alá, hogy veszi az ki magát. Meg is kapta hát, amit akart. Ám otthon ő sem reklámozhatta a dolgot, ezért hát elindult a komikus kis kombinékban, majd a lépcsőházban gyors csere, és az iskolába már teljes harci díszben érkezett. Mert aki nincs felmentve testnevelésből, az tudja: nincs keményebb hely, mint a lányöltöző. A csajok mustrálgatják egymást, megjegyzik, kinek van a legtrendibb cucca, nem is a fiúknak, inkább egymásnak megy ez az egész őrült fehérneműsdi ebben a korban.
Pár év múlva anyám tartotta a szavát, mihelyst volt mit takarni, megkaptam tőle a világ két legszebb garnitúráját, azóta sem volt olyan darabom, mint az egyik, a halvány almazöld – egy külföldi kollégájával hozatta nekem, mert akkoriban nálunk még nem indult be a fehérneműbiznisz. Akkor még a helyes kis színes és finoman cakkozott csipkék futottak, a merevítő is csak elvétve jöhetett szóba. Ma már nagyot fordult a világ: még a buszmegállókban is alsóneműs hölgyek (kamaszkorúak!) mosolyognak ránk. Miért ne gondolnák a tinik, hogy ők kevesebbet érnek, ha nem hasonló göncben feszítenek? És itt van a reklámozók felelőssége.
 Karafiáth Orsolya korábbi különvéleményei – katt ide, ha mind érdekel! |
Egyetértek a tiltakozással: kislányok ne viseljenek ilyen cuccokat. Nem kell, hogy idősebb férfi kartársaink a nyálukat csorgassák utánuk, bár ennyi erővel a kis miniszoknyácskákat is be kellene a tiltani, a hasat alig (vagy alig sem) takaró topocskákat, a cipőkanállal felapplikálható nadrágokat.
Miközben ezt fogalmazom, megjelenik előttem anya szigorú, egykori arca. Hát igen: a kamaszlelkem eltűnt végleg. A felnőtt hiába érti az alig felnőtt lánykák vágyait, a féltés erősebb mindennél. És mint sajnos tudjuk a szörnyű esetekből: mindez még csak nem is alaptalan.
