Apácák a 21. században: nővérek a szerzetesi életről

Hamarosan megnyitja kapuit Szeged egyik legjelentősebb műemléke, az alsóvárosi ferences templom rendháza, amelyben az érdeklődők interaktív módon ismerhetik meg a ferences szerzetesek több mint nyolcszáz éves történetét, és bekapcsolódhatnak a barátok mindennapjaiba is, megnézhetik a rendház közelében kialakított gyógynövénykertet, ahol likőrök, gyógynövénypálinkák és teák alapanyagául is szolgáló növényeket termesztenek majd. De vajon hogyan éltek-élnek a női szerzetesrendek? Miért választja ezt az életet egy nő? Ennek próbáltunk utánajárni… 

A női szerzetesrendek sorsára rányomta bélyegét az ötvenes rendelet

Franziska Lechner (1833–1894)

Bár a katolikus egyház honlapján 46 női szerzetesrendet találunk, az apácák száma hazánkban jóval kevesebb, mint régen. Miután az 1950-es határozat megvonta a rendek működési engedélyét, egészen a rendszerváltásig várni kellett arra, hogy azok újjáéledjenek, és régi vagy új otthonra leljenek. Sajnos nem minden esetben sikerült talpra állni: a Szent Erzsébetről Nevezett Betegápoló Nővérek közül például ma már csak egy idős apáca él. Mivel ő is betegeskedik, imádkozással tölti ideje nagy részét, így a segítő feladatokat a Máltai Szeretetszolgálat tagjai látják el a Gondviselés Háza nevű intézményben.

A rendek közül sokaknak sikerült megújulniuk, így az Isteni Szeretet Leányai közösségének is, amelyet Franziska Lechner alapított 1868-ban Bécsben. A bajor tanítónőt megérintette a vidékről a városba felkerülő fiatal lányok sorsa, akik általában cselédnek szegődtek a gazdagabb házakhoz. Franziska az ő támogatásukra hozta létre az első Mária Intézetet. Az intézet nem csak otthont adott nekik: különböző hasznos ismeretekre tehettek szert, és emellett felkészítették őket a lehetséges veszélyekre is. Az alapítónő létrehozott egy cselédelhelyezőt, melynek legnagyobb előnye az volt, hogy az apácák nyomon követhették a kiközvetített lányok sorsát. Ha panasz érkezett a munkáltatókra, akkor többé nem küldtek hozzájuk cselédet.

Hazánkban 1871-ben nyílt meg Franziska szellemiségében az első rendház, és mielőtt 1950-ben “feloszlatták”, 252 apáca alkotta a közösséget. Ma 18-an vannak az Isteni Szeretet Leányai, a legfiatalabb nővér 35 éves, de a többség 80 év feletti. Az apácák egy részének otthont adó zsalugáteres házban Piroska nővér, a rend hazai főnöknője fogad. Csend van, és nyugalom, éles kontraszt a „kinti” világ zajai után. A főnöknőt az apácák mindennapjairól, elhivatottságról és a modern kor hatásairól faggatom.

Hosszú út vezet az örökfogadalomig, sokan megtorpannak
Piroska nővér a nyolcvanas években csatlakozott a rendhez, mint mondja, ez akkoriban kivételes dolognak számított, hiszen az illegalitás éveiben nem volt felvétel. Az 1989-es újjáalakuláskor már apáca volt, és ezzel régi vágya vált valóra. Mivel ápolónőnek tanult, egy ideig az idős apácáknak segített, csak később került a mostani rendházba. Piroska nővér szerint nagy elhivatottságra van szükség ahhoz, hogy valaki ezt az utat válassza, és nem mindenki alkalmas rá. A döntés egy életre szól, ezért a főnöknő szerint a jelöltnek mélyen kell hinnie abban, hogy „Isten hívta őt erre a feladatra, és neki mond igent”.

Az apácajelölteknek hosszú utat kell végigjárniuk az örökfogadalomig: erre azért van szükség, hogy kiderüljön, valóban elég elhivatottak-e, alkalmasak-e a feladatra, és be tudnak-e illeszkedni a közösségbe. Piroska nővér elárulja, hogy a soklépcsős folyamat akár 10 évig is eltarthat. A noviciátus alatt a jelölt rendi ruhát kap, és folyamatosan tanul, megismeri a szerzetesi élet mindennapjait. A 2 éves újoncidő leteltével tehet először fogadalmat, majd hosszú évek telnek el az örökfogadalomig.
Ez alatt az idő alatt sokan  rádöbbennek, hogy hiába vágynak a szerzetesi életre, mégsem alkalmasak rá. A főnöknő szerint az utánpótlás problémája a szerzetesrendek esetében általánosnak tekinthető, az Isteni Szeretet Leányai között is csupán egy fiatal apácát találunk. Piroska nővér úgy véli, több oka is van annak, hogy miért jelentkeznek ma kevesen: egyrészt az elkötelezettségtől való félelem, másrészt a kibővült választék, hiszen ma már számos módja van annak, hogy a nők akár családanyaként is részt vehessenek az egyházi tevékenységben.

A híradó megtekintése is a napi teendők közé tartozik

Piroska nővér

A rendházban mindenki csinál valamit, még a legidősebbeknek is jut feladat. A közös reggeli imával kezdődik a nap, azután a szentmise következik a közeli templomban. „Mindenkinek megvan a maga feladata, és vannak olyan dolgok, amiket együtt csinálunk, ilyen például a mosogatás” – meséli Piroska nővér. A déli közös ima és az ebéd után az idősebb nővérek lepihennek. Mindkét rendházhoz tartozik egy-egy kollégium is, melyet az alapító anya, Franziska szellemében hoztak létre és működtetnek a mai napig.
A modern világ eszközeihez természetesen viszonyulnak: Piroska nővérnek is van mobiltelefonja, hiszen a rend hivatalos ügyeit neki kell intéznie. Az internetet rendeltetésszerűen használja, „arra, amire való”, vagyis keresésre, kapcsolattartásra.
A médiahasználatra tudatosan oktatják a nővéreket, a főnöknő szerint csak arra kell figyelni, hogy ne boruljon fel az egyensúly. Az apácák eszközként tekintenek a technika vívmányaira: autót vezetnek, igénybe veszik a kapcsolattartó oldalakat a világhálón, és megnézik az esti hírműsort a televízióban.
A hírek azért fontosak, mert a nővéreknek tudniuk kell a világban lévő problémákról, hogy imádkozhassanak a szenvedőkért. Szerte a világban működnek rendházai az Isteni Szeretet Leányainak, ezért a hazai tartomány apácái olyan dolgokról is értesülhetnek, amelyek távoli országokban vagy kontinenseken történnek.

Tartományház-kápolna

Nyugalmat kínál a kollégium a lányoknak, nem apácát akarnak belőlük nevelni
A rend fő missziója az alapító nyomán a nők támogatása, segítése, ezért Franziska Lechner kezdeményezését követve ma is működtetnek Mária Intézeteket: két kollégiumban biztosítanak helyet a fővárosba kerülő fiatal egyetemista és főiskolás lányoknak. A felvételi feltételek nem szigorúak, az sem követelmény, hogy katolikusok legyenek a fiatalok, de az egyházi ajánlás kötelező: ezt a helyi pap vagy egyházi iskola is kiállíthatja. Piroska nővér szerint erre azért van szükség, mert fontos, hogy a lányok képesek legyenek beilleszkedni a közösségi életbe.

Teréz nővér

A rend legfiatalabb tagjával, Teréz nővérrel a kollégiumi munkáról és a nehézségekről beszélgetünk. Vezetőként részt vesz a közösségi életben, a lányokkal való kapcsolatépítésben, és közben az irodai feladatokat, a mindennapi teendőket is ellátja, kevés szabadidejében pedig kertészkedik, vagy biciklizik. A kollégistákkal nem mindig egyszerű megtalálni a hangot, a lányokkal finoman kell bánni. Teréz nővér úgy érzi, hogy van hasznosítható tapasztalata, mivel sok éve dolgozik már kollégiumukban és pár évig hittant tanított egy katolikus középiskolában, igaz, ott volt, hogy csupa fiúból állt a hallgatósága. „A testnevelés órákon különválasztották a fiúkat és a lányokat: amíg az egyik csoport tornázott, a másiknak hittanórája volt. Ezért alakult úgy, hogy egy évfolyamnyi kamasz fiúnak kellett órát tartanom. Nem könnyű, de nagyon szép munka volt az is”- meséli a nővér.

A kollégisták közötti jelenlétét meghatározza mindaz, amit Franziska, az alapító munkájából, idősebb rendtársaitól, valamint Edit Stein írásaiból tanult. Edit karmelita apáca volt, emellett filozófus is, és különösen foglalkoztatta a nők helyzete. Teréz nővért folyamatos kihívások elé állítják a napi problémák: kollégiumi hivatalos fogadóórája este van, ekkor a lányok bármilyen ügyes-bajos dologgal megkereshetik: „Megtiszteltetés, ha megosztják velem a magánéletüket, de nincs beszámolási kötelezettségük. Nem apácát akarunk belőlük nevelni, hanem abban szeretnénk segíteni, hogy mindinkább tudatos keresztény nővé válhassanak, és ehhez a kollégiumban igyekszünk megfelelő környezetet teremteni a számukra”” – mondja a nővér.

Sashalmi ház

„Vágytam egy életre, amelyet nem ismertem”

A kollégium vezetője szerteágazó napi teendői mellett épp mentálhigiéniát tanul, ami mint mondja, az emberek megismeréséhez viszi közelebb, és segíti a munkájában is. Sokáig semmit sem tudott mélyebben a szerzetesi hivatásról. „Vágytam egy életre, amelyet nem ismertem. Nem voltak ismereteim arról, hogy Magyarországon milyen gyökerei vannak és milyen a jelenlegi helyzete a szerzetesi életnek”” – emlékszik vissza Teréz nővér. Nem kapott vallásos nevelést, így először fel kellett kutatnia a ma élő apácákat, és meg kellett ismernie mindennapjaikat, hogy meghozhassa a döntést. Jelenlegi közösségében, az Isteni Szeretet Leányainak rendházában érezte azt, hogy szellemi, lelki otthonra lelt.

 „Jézus az, aki meghívja az embert erre az életre, de Őt, ezt a meghívást nehezebben, másként érzékeljük, mint amikor egy másik ember hív barátságra, kapcsolatra bennünket”- magyarázza a meghívást Teréz nővér. A szerzetesi hivatáshoz szilárd hit és elkötelezettség szükséges. „A közösségünkben korábban megforduló jelöltek közül többen szembesültek azzal, hogy mégsem ez az ő útjuk. Egyrészt fájt az elválás, másrészt öröm látni, amikor valaki felismeri, hogy mi az igazi útja: ez lehet egy teljesen más életállapot, mint a miénk, így a házasság is”- véli a nővér. Jelenleg ő a magyar rendtartomány legfiatalabb tagja, a kortársak hiányát mégsem csak veszteségként fogja fel. Mélyen hisz abban, hogy neki a rendtársak között van a helye, és hogy sokat tanulhat az idősebb nővérektől.