Hegyi Barbara: “Ahol vagyok, ott jól vagyok”

– Éppen csak túl vagy a Mikve bemutatóján a Pesti Színházban. Hogy sikerült?

– Jól! Nehéz előre megmondani, hogy a közönségnek pontosan mire van igénye, mit talál érdekesnek. A darab egy ortodox zsidó női fürdőben, egy úgynevezett mikvében játszódik. A nézők, gondolom, keveset tudnak erről a zárt világról, azért lehet számukra érdekes.

– A Vígszínház honlapján láttam belőle egy részletet, igaz, csak zenével, szöveg nélkül. Úgy tűnt, egy szenvedélyes nőt játszol.

– Inkább úgy mondanám, olyan nőt játszom, akinek tragikusan nehéz az élete, és egy ponton válaszút elé kerül: az elhallgatás vagy a kitörés mellett döntsön? Egy tabuval teli világban, ahol a legfontosabb mindig a Törvény, ahol mindenki hallgat valamiről. Nyolc nő sorsa, története, kapcsolata látható, és mindegyiknek van valami titka. Az is felvetődik, meddig tartsd tiszteletben a másik magánéletét, hol az a pont, ahol már be kell avatkozni.

– Ez például nagyon is a mához szól…

– Igen, a családon belüli erőszak sajnos örök téma, mint ahogy az is, hogy megmerevedett vallási dogmák hogyan férnek össze a mai mindennapokkal.

– Sokat dolgozol. Láttam, hogy van egy beszélgetős műsorod is az Alexandra Könyváruházban. Ez például…?

– Amikor megkerestek, elgondolkodtam, hogy az a beszélgetés, amelyet én vezetnék, mitől is tudna más lenni. Egyetlen témát tudtam elképzelni, azt, amiről a színházban is gyakran beszélgetünk a kollégákkal: a főzést. Ebben láttam fantáziát, mert szerintem sokat elárul az emberről, hogy hogyan eszik, hogyan főz, milyen anyagokhoz nyúl. Bár kicsit zavar, hogy ez most ennyire divatos, mert azt gondolhatják, hogy én is ezért vágtam bele, pedig én gyerekkorom óta szeretek főzni. Rengeteg kollégával beszélgettem, Garas Dezsővel, Szacsvay Lászlóval, Börcsök Enikővel, Pap Verával, Kulka Jánossal, hirtelen ők jutnak eszembe.

– Ha a szerepeket nézzük, ennyi sok, vagy jó, hogy ennyi? Ott tartasz, ahol tartanod kell?

– Nem tudom, ott tartok-e, ahol kell, de ahol vagyok, ott jól vagyok. Nehéz kívülről látni magamat, nem is biztos, hogy kell. Biztos sokkal rosszabbul lennék, ha azon kellene tűnődnöm, mivel üssem el az időmet. Ha fáradt vagyok, nehezebben tűröm a terhelést, de lehet, hogy jobban játszom. Ha meg frissebb vagyok, jobban viselem, de lehet, hogy nem játszom olyan jól. Szeretem, ha van dolgom, nem vagyok tétlen típus, jóllehet bambulós például igen.

– Bambulós? Úgy értsem, hogy leülsz, például egy kávéval, és csak úgy nézel?

– Valahogy úgy. Inkább felkelek egy-másfél órával korábban, kell az az idő magamra. A többiek még alszanak, nyugodtan végiggondolhatom a napomat…

– Egy ilyen intenzív próbafolyamat megviseli az otthoni életet?

– Volt, hogy panaszkodtak, épp ezért – kompenzálandó „a mama hiányát” – minden reggel én viszem Rozit a suliba.

– Hány éves most Rozi?

– Tizenkettő.

– Az már kiskamaszkor.

– Az az érzésem, hogy ő már kamasznak született. Úgyhogy én az őrmester szerepében tündöklöm otthon…

– Gyönyörű volt az a régi anyák napi címlap, ahol ketten voltatok.

– Én is szerettem, de akkor még csak másfél éves volt. Most már más a helyzet. Az apám ismert operatőr volt, és pontosan emlékszem, mennyit és hány éven át gyötrődtem, hogy miatta vettek-e fel a főiskolára, miatta van-e ez vagy az. Rozit szeretném megkímélni attól, amennyire lehet, hogy ő is ilyen gondokkal küzdjön. Melyik tizenkét éves ne örülne, ha szerepelhetne egy címlapon, ha fotóznák? De a nyilvánosság kényes dolog! Eljön az idő, amikor esetleg elkezd azon gondolkodni, most akkor őt miért is szeretik? Meg kell tanulnia, hogy a saját erejéből, saját értékeiből boldoguljon. És nem akarom, hogy ez a kétely majd ellenünk fordítsa, vagy saját maga ellen, hogy még nehezebb legyen, ami egyébként is az.

– Mondod ezt, miközben sok szülő keresi a nyilvánosságot.

– Egyszer régen elmentem egy gyerekelőadásukra, és én voltam az az anyuka, aki pár perc után kikapcsolta a kamerát. És utána nem tudtam azt mondani, hogy milyen helyes ez a gyerek, meg a többi. Borzasztó szomorú voltam, mert semmiféle belefektetett munkát, energiát nem bírtam a produkciójukban felfedezni. Nekem a színpad szent hely. Ahová tudás nélkül, úgy, hogy nem tudjuk a szöveget és azt sem, hová kell állni, nem megyünk fel! Az nem egy vicces hely, oda tudás, alázat és rengeteg munka kell. Nekem hiába mondták, hogy de hát meg kell szokniuk a gyerekeknek a színpadot. Nem! Nem kell megszokniuk.

Mennyire határozott édesanya Barbara? Mennyire áll ki határozottan az elvei mellett? S mit gondol például az otthon szülésről? Kiderül ez is az e heti Nők Lapjából.

Cikkünk a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.

Az e heti szám tartalmából: 

• Gyerektelen 30-asok – Szülnék én, ha…
• 1 csapatban négy anya – A pálya széléről
• Hova vigyem a párom? Romantikus helyek Magyarországon
• Tudunk-e segíteni az utcán élőknek?
• Katasztrófaturizmus – Retúrjeggyel a pokolba
• A férfiak, akikért hiába dobog a szívünk
• Mikor sírnak a férfiak?
• D. Tóth Kriszta – Hármacskán, kettecskén
• Marton Levente – Tök jó!

Előfizetnél a hetilapra? Itt megteheted!