Elérkezett a nagy nap, amiért annyit küzdöttünk. Bevallom, várom már a beavatkozást, mert a hormonváltozástól úgy érzem magam, mint egy bármelyik pillanatban robbanó bomba, az arcomon pedig tinédzserkori pattanásaim virítanak. A gondolataimnak sem tudok megálljt parancsolni, a fejembe folyamatosan befurakszik egy régi Sziámi-szám refrénje:
„Testből testbe vándorol a lélek…”
A műtéttől nem félek, bár ahogy közeledünk a győri Kaáli intézet felé, úgy szökik feljebb a pulzusom. Izgulok. Nem magam miatt, hanem azért, hogy sikerüljön. A nővérek kedvesen fogadnak, rutinmozdulataikat látva én is megnyugszom. Kapok egy hátulkötős hálóinget, és már vezetnek is be a műtőbe. Felfektetnek az ágyra, látom, ahogy kötözik le a lábaimat. Az infúziós tű szúrását alig érzem, arra a sok barátra gondolok, akik most szurkolnak értem. Nem álmos, Andrea? – kérdezi az aneszteziológus. Válaszolnék, de már nem nyílik a szám, összemosódnak a körülöttem tüsténkedő emberek. Egy szekrényajtó csapódására riadok fel. Az órára nézek, alig háromnegyed óra telt el azóta, hogy felvettem a műtős leplet.
Nem szédülök, és nem érzek fájdalmat.
Legszívesebben azonnal felkelnék, de egyelőre még várnom kell. Meg kell innom fél liter teát, és üldögélni, míg teljesen kiszáll belőlem az altató hatása. Négyen vagyunk a kórteremben, valakit most tolnak be, hárman már ébredezünk. A balomon ülő szőke, fiatal lány nagyon boldog, nyolc petét szívtak le tőle. Jobbra tőlem, egy kövérkés asszonynak most ültettek vissza két kis embriót. Neki ez már a harmadik próbálkozása, az első két alkalommal nem sikerült a megtapadás. Mindegyikünk optimista. Az a jóleső érzés jár át bennünket, megtettünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy kisbabáink legyenek. Tele vagyunk hittel és reménységgel. Ide még nem ér el a külvilág erőszakos, információra éhes kérdéshada. Itt még magunk vagyunk az álmainkkal. Egy nővér érkezik, kihúzza az infúziót, és mosolyog.
Rendben ment minden, négy petét szívtak le!
Míg én a műtőben feküdtem, a sógorom, Bence is túlesett a spermaadáson. Ránk már nincs szükség, hazamehetünk, most már a petesejteken és a hímivarsejteken múlik minden. Az én szerepem befejeződött. Etának kell naponta telefonálni és érdeklődni a preembriók állapotáról. Ha megfelelő ütemben fejlődnek, beültetik őket a sógornőm méhébe. Kocsiba ülünk, indulunk haza. Elszenderedek, arra ébredek, hogy görcsöl a hasam. Szerencsére hamar megérkezünk, gyorsan ágyba bújok. Kicsit vérzek is, de nem ijedek meg, szóltak előre, hogy ezzel számoljak. Másnap Eta telefonál a legfrissebb hírekkel, sajnos a négy petéből csak kettő kezdett osztódni.
Kicsit elszomorodom, de nagyon bízom ebben a másik kettőben!
Tényleg nincs okom, hogy lógassam az orrom: három nap múlva megtörténik a beavatkozás Etánál is. Mindkét kis embriót visszahelyezték természetes közegükbe, már csak azért kell fohászkodni, hogy megtermékenyített petesejtek beágyazódjanak a helyükre. Két, végtelennek tűnő hetet kell várni, hogy kiderüljön, eredménnyel járt-e közös tervünk. A napok csigalassúsággal telnek, naponta beszélünk Etával arról, hogy érzi magát. A legjobb barátaim velem együtt szorítanak, ugyanakkor eltérő véleménnyel summázzák a projektet. Rita azt mondja, előbb lenne béranya, mint hogy másnak adja a petesejtjét. Számomra ez teljesen elképzelhetetlen, nem tudnék lemondani egy kis jövevényről, akit előtte kilenc hónapig dédelgettem a pocakomban. Kriszta meg felrikkant: „de jó, lesz még egy gyereketek!” Őt meg felvilágosítom, hogy még ha az én segítségemmel fogan is meg egy élet, szerintem az anyukája az, aki megszüli és felneveli a babát. De ne szaladjunk ennyire előre! Még meg kell várnunk a hivatalos eredményt. Egy egyszerű vérvétellel derítik ki, vajon tényleg megfogantak-e a beültetett embriók.
„Hívlak dél körül, ha megvan az eredmény” – ígéri Eta.
Izgalmamban egész délelőtt zsizsgek: port törlök, porszívózom, túrógombócokat gömbölyítek. Fél egykor halkan pittyen a telefonom. SMS. Ha ezt Eta küldte, akkor biztos nem sikerült. Gyorsan nézem, ki a feladó. Ő az. Nem is kell megnéznem az üzenetet, tudom, mi van benne. Ha terhes lenne, már örömmel kiabálna a telefonba. Nem tudott felhívni engem. Én sem tudom, mit mondhatnék most neki. Elfogytak a szavak. Tompa ürességet érzek, férjem, Andris vigasztal. Végül kora este összeszedem magam, és tárcsázom a számát. Nem pityereg, hanem ő önt lelket belém. Persze hetek kellenek, míg mindketten fel tudjuk dolgozni a történteket. Nem beszélünk sokat, hagyjuk egymást gyógyulni. Aztán egyik délelőtt csengetnek. Eta áll az ajtóban. Gyönyörű kis bársonydobozt varázsol elő a zsebéből. Leheletfinom nyaklánc és hozzáillő csodaszép fülbevaló van benne. „Olyan dolgokat éltünk át együtt, ami már örökre összeköt bennünket. Szeretném, ha ez az időszak szép emlékként maradna meg benned.” Átöleljük egymást és sírunk, zokogunk egymásba kapaszkodva. Egyikünk sem tudja, mit hoz a jövő, hogy nekiállunk-e még egyszer ennek a próbatételnek. Nem tudjuk, hogy lehet-e Etának valaha saját vagy örökbe fogadott gyermeke. És noha a kalandunk ezúttal nem pozitívan ért véget, mégis szerencsésnek érezzük magunkat, hogy egy családba sodort minket az élet. Hiszen azt mindketten bevalljuk, a közösen átélt hónapok nélkül szegényebbek lennénk.
A sorozat előző részeit ITT, ITT és ITT olvashatjátok! A legújabb részt pedig az e heti Nők Lapjában!
Az e heti szám tartalmából:
- Gyerektelen 30-asok – Szülnék én, ha…
- 1 csapatban négy anya – A pálya széléről
- Hova vigyem a párom? Romantikus helyek Magyarországon
- Tudunk-e segíteni az utcán élőknek?
- Katasztrófaturizmus – Retúrjeggyel a pokolba
- A férfiak, akikért hiába dobog a szívünk
- Mikor sírnak a férfiak?
- Marton Levente – Tök jó!
Előfizetnél a hetilapra? Itt megteheted!
