A hír: Elmaradt végül a fürdőruha-bemutató a tatárföldi Kazanyban rendezett divathéten, mert a tervező váratlanul úgy döntött, hogy talán mégis sokkolná a közönséget.
Kazanyban Indonéziából, Iránból, Törökországból, Szaúd-Arábiából és Oroszországból összesen 20 tervező mutatta be kifejezetten a szigorú muzulmán vallási követelményeket teljesítő kollekcióját.
A nézők elé azonban végül csak a tíz legjobb fekete estélyi ruha került. Almaz Ahmetzjanov tatár tervező ugyanis az utolsó pillanatban visszalépett a vallásos hölgyeknek tervezett fürdőruhák bemutatójától, mert attól tartott, hogy mégiscsak sokkolná őket.
Pedig a kulisszák mögött maradt fürdőruhákat máshol inkább nadrágkosztümnek neveznék: puha anyagból készültek, a felsőrész magasan zárt nyakú, hosszú ujjú, majdnem térdig ér, és akárcsak a bokát is eltakaró nadrág, igen laza szabású, nem mutatja az alakot.
A bemutatott ruhák ennél változatosabbak voltak: volt tervező, aki a nadrág, a felette viselt, térd alá érő holmi és a fejkendő sötétebb színeivel játszott, akadt, aki egészen világos színű holmikat mutatott be, és volt, aki fodrokkal és csipkékkel díszítette kreációit. Végső soron a lapokban megjelent fényképekből ítélve minden darab nőiesebb volt a megszokottnál, noha a manökenek alakjából semmit nem láttatott.
A szigorúság ellenére egy engedményt mégiscsak tettek a muzulmán divathét szervezői: noha divatbemutatókon csak hölgyek lehetnek jelen, ezúttal mégis beengedtek férfiakat is, bizonyára mivel a ruhaneműket forgalmazó kereskedők egy része férfi. De megtiltották nekik, hogy tapsoljanak, s ők be is tartották: a bemutatók csendben zajlottak le.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Sosem felejtem azt a nyarat, amikor (van ennek hat éve is) Törökország nem turistáknak szánt részét kicsit megismerhettem. Hirtelen ötlettől vezérelve mentem Isztambulba, ahol egy magyar fiú – akit nem is ismertem, valami haver ajánlotta – bérelt lakásában tanyáztunk eleinte. Csupa fiatal törökkel, akik semmilyen nyelvet nem beszéltek anyanyelvükön kívül. Esténként csakis annyit, vígan lóbálva a sörösdobozokat, hogy „Today no sleep!”. Vígan nem-aludtam végig az estéket, de négy nap után felborult az érzékelésem: mindenképp a tengerhez vágytam, pihenni.
Ezek a kedves művészek (festők voltak és kreatív albérletdíszítők, a vécéülőkére például párnácskákat applikáltak, ami egyszerre volt kényelmes és bizarr) azt javasolták, ne a szokott vidéket keressük fel, hanem menjünk ki a buszokhoz, és ha – menetrend híján – egy bizonyos település nevét üvöltik, pattanjunk fel a buszra. Így jutottunk a fura vidékre, ahol tényleg egy fia turistát nem találtunk. Annál inkább gyanakvó, szakállas arcokat. Emlékszem, hogyan dermedt meg a levegő, amikor betértem egy kávéházba. Húsz szempár meredt rám vészjóslóan. Elültek mellőlem, és amikor végül odamentem a pulthoz (merthogy hozzám nem jött oda a felszolgáló), a férfi a kávégépnél úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy hozzá beszélek. Másnap és harmadnap is ugyanez játszódott le. Végül valamiért – talán megesett a kitartó lányon a szívük – kelletlenül, egy bajuszmelléki mosoly nélkül – elém lökték a feketémet. No de a strand! Én mentem mint vidám európai: pink bikinimben és hatalmas neonzöld úszógumimmal, hogy nekiessek a haboknak. És nem akartam hinni a szememnek. 
A helybéli asszonyok a negyven fok körüli olvasztó, gutaütést kerülgető hőségben bebugyolálva, fátyollal ültek – a vízben. És ők sem vetettek egyetlen pillantást sem felém, mintha nem is léteznék. És a férfiak se néztek meg – pedig remek formában voltam épp, éppen túl a pár éves szorongásaimon, hogy én nem megyek ám strandra, hogyne, hogy mindenki kövér mivoltomon kacarásszon. Hát itt lehettem volna kétszáz kiló is – kétszáz kiló levegő. Pár év alatt nem sokat változott a világ, a térség kultúrájában még most is erkölcstelen, ha a női bájak kivillannak. (Hozzátenném, hogy a mi kultúránk épp az ellenkező betegségben szenved, minden látszik, kötelező látszania, a női testen semmi titok nincs már, ami nagy hiba.
Eszembe jut egy régi olvasmány és filmélményeim tömény erotikája, amikor egy kivillanó boka, egy fellebbenő fátyol, a kar bőrének felbukkanó, lélegzetelállító titokzatossága állt össze vággyá… Másrészt pedig szerintem sokan örülnének a muzulmán fürdőruháknak – lenne mit takargatni ebben a nagy nyíltságban, és legalább a parti büfékben sem lennénk rosszul a mellettünk lélegző és lángost faló szalonnától, recés comboktól, felfehérlő zsírszövettől. Arról nem is beszélve, hogy most is le kellett járjam a lábam, hogy egy olyan darabra bukkanjak, ami legalább egy kicsikét jobban takar alul.) Nekünk elképzelhetetlen, de abban a világban tényleg sokkolná a közönséget egy nekünk teljesen természetes bikinis vonulás a kifutón. Egy olyan világban, ahol a nőket ennyire másképp, a mi felfogásunktól eltérően kezelik, józan belátásra vall, ha valaki visszalép ettől a lehetőségtől. Gondoljunk a Persepolisra, vagy a muszlim nők világát bemutató egyéb, általunk is ismert anyagokra: ott, ahol már a csador levétele is skandalumnak számít, ne várjuk, hogy a nekik a ledérség netovábbját jelentő (nekünk teljesen hétköznapi, bár kissé zártnak tűnő) viseletek ne okozzanak felháborodást. Tudjuk persze, hogy a muszlim nők egy jó része is ismeri – ha máshonnan nem, a netről – a mi kultúránkat, de attól az még rájuk nem lesz érvényesíthető. Számomra inkább az a különös, hogy egyáltalán felmerült a fürdőruhás verzió. Bár minden kis lépésekkel kezdődik. Ha belegondolunk, nálunk is a hatvanas években hordtak először a nők miniszoknyát, és bizony mosolygunk azokon a felvételeken, melyeken Böhm Aranka feszít a maga úszódresszében, még jóval előbbről. Talán pár év múlva már nem ilyen híreket olvasunk a kazanyi fashion weekről.
