A hír: Titokzatos falfirkák
Hindzsáb hercegnő álnévvel tevékenykedik egy graffitiművész Párizsban. Csak annyit lehet tudni, hogy éjszakánként fátylat rajzol a metróaluljárók reklámplakátjain látható nők és férfiak arcára, melyeket lefényképez és az interneten terjeszt. A művész neve a hidzsábra, a tradicionális muzulmán fejkendőre utal.
Különvélemény Für Anikótól
Micsoda téma, kedves olvasó! Micsoda nyersanyag, hogy dialektikusan közelítsünk meg egy témát – és lehetőség szerint az önmagunkkal, illetve a tényekkel való vitatkozás során valamiféle végeredeményt, egy úgymond kikristályosodott gondolatot tudjunk felmutatni!
(tézis – antitézis – szintézis)
Azért mindenképpen megjegyezném – és csupán lustaságból és az egyformaságtól való viszolygásom miatt nem írom le minden áldott csütörtökön –, hogy nem én „mondom meg a frankót”, nincs nálam a bölcsek köve, nem egyetemes igazságokat írok le, csupán saját kis gondolataim és eszmefuttatásaim mondatokba fegyelmezett füzérét. Messziről fogok indítani.
Bár nincsen ebben semmi meglepő, mert minden gesztusunkat ide lehet visszavezetni. Nevezetesen ahhoz, hogy halandók vagyunk. Tudattal megáldott-megvert természeti lények, akik úgy születnek e világra és élik mindennapjaikat, csinálják így-úgy az életüket, hogy pontosan tudják, hogy egyszer vége, talán sokkal előbb, mint ahogy eredetileg gondolták (-tuk).
Igen, így kelünk fel minden nap, hogy ezzel tisztában vagyunk, így vívjuk meg napi kisebb-nagyobb, nemegyszer nevetséges kis harcainkat, így tűzünk ki célokat, és teszünk meg mindent megvalósításuk érdekében, hogy ezt tudjuk. És mert tudjuk, ki így, ki úgy, intelligenciájának megfelelően nyomot szeretne hagyni. Ez a végső, legnyomósabb ok a cselekedeteink mélyén. Van, akinek már az is megteszi, hogy bicskával belevési a fakéregbe a monogramját (szánalmas), de olyanok is vannak – hála istennek, elég sokan –, akik nem nyugszanak addig, míg nem emelnek általuk tervezett épületeket, nem olvassák és ismerik sokan verseiket, regényeiket, nem csodálják kecses-dinamikus formáikat, ötleteiket, ámulnak el festményeik, szobraik láttán, vagy nem tárnak fel új összefüggéseket a világegyetem működésében.
Tehát hogy hogyan, miként hagyunk nyomot, ennek a színvonala mondhatni eléggé differenciált, és az élet minden területén jelen van. (Megjegyezném, hogy az én hivatásom igencsak mostoha ebből a szempontból, hiszen egyedül a film az, amiből az utókor tudomást szerezhet a létezésünkről. Bár azt is el kell mondanom – talán már erről szóltam is –, hogy a legköltőibben értelmezhető, mert színész és közönség az egymásnak szerzett élmény múló pillanatával együtt lesz az enyészeté.)
No és itt kell szót ejtenem napjaink önkifejezési, nyomot hagyni vágyó törekvéseiről, mint például a blog vagy a graffiti. Milyen érdekes, hogy ezeket is milyen könyörtelenül rangsorolja tehetség – mint minden más emberi megnyilatkozást.
A blog ugye, mint egy a többihez képest vadonatújnak mondható megmutatkozási forma, írójának személyiségétől függően lehet felszínes locsogás, de akár művészet is – mint ahogy boldogan játszottuk jó néhányszor, mi több, a grazi nemzetközi színházi fesztiválon is, amelynek minden egyes darabja blogokból született – két évvel ezelőtt a kiválogatott három legjobb nyomán készült előadásunkat, sőt megismerkedhettünk szerzőikkel, akik elkísértek minket a grazi vendégjátékra is.
A graffitit is úgy szokták aposztrofálni, mint napjaink utcai művészetét. Hát, nekik legyen mondva! Mert valóban láttam én is szinte sokkolóan nagyszerű alkotásokat – ilyenből egy párat a szentendrei HÉV vonalán az Árpád-hídi megálló után lehet megcsodálni, de olyanokat is, amikről az az egy jutott az eszembe, hogy legszívesebben jól elverném elkövetőik kis kacsóját.
Természetes, hogy a művészetszámba menő graffitik készítői ugyanolyan ízléssel választják ki magát a felületet, ahol nyomot hagyni kívánnak, mint amilyennel alkotásaikat készítik. Elő nem fordulhat, hogy frissen tatarozott házak, műemléképületek falaira fakapukra fessenek! Olyasféle törvényt is megfogalmazhatnánk, mint hogy nevezd meg a felületet, ahová a graffitidet fújod, és megmondom, milyen színvonalon teszed. Ha tehát e fiktív felszólításra valaki azt válaszolná, hogy mondjuk az óbudai műemlék malom oldala vagy az adófizetők pénzéből (az övéből is!) frissen tatarozott aluljárók valamelyikének vitrinjei és falai, akkor rögtön tudom, hogy egy szerencsétlen kis dilettáns, akinek nemhogy a művészetről nincs halvány dunsztja sem, de az alapvető viselkedési formákhoz sem konyít, vagyis hogy nem volt gyerekszobája, vagyis hogy hiányos a neveltetése, vagyis hogy egy bunkó.
És itt van maga Hindzsáb hercegnő (aki lehet, hogy egy fiú). Párizsban. Gesztusa tökéletesen érthető, válasz a tilalomra, amely megtiltja a muzulmán nőknek a testet, arcot eltakaró viselet hordását nyilvános helyen. Mondhatnám azt is, hogy egy bevándorló alkalmazkodjon új hazája előírásaihoz. De azt is, hogy csodálkozom, hogy egy olyan liberális országban, mint Franciaország, ahol a fővárosban – ahol magam is megfordultam régebben – az sem keltene a járókelők körében semmiféle visszatetszést, ha valaki anyaszült meztelenül madárkalitkával a fején sétálna végig a Champs-Elysée-n. Még csak rá sem néznének. Pont egy csadort viselő aggasztja őket? Ez a ruhadarab maximum a viselőjét zavarhatja bármiben is, senki mást semmiben nem. Márpedig ha egy nő ezt mégis magára ölti, nem passzióból teszi, hanem mert vallása diktálja. Ezt pedig tiszteletben kéne tartani. Szóval kedves Hindzsáb hercegnő, ha a te szempontodból nézzük a világot, amit teszel, ártatlan és esendő, már-már költészet.
