Manapság a hiány szót hallva az átlagos hírfogyasztónak elsősorban a költségvetési ugrik be, nem pedig a címben szereplő szóösszetétel. Érthető, hiszen a híradásokból, az újságokból, a netről (a csapból) is ez előbbi folyik, holott annak ellenére, hogy az Eurostat adatai szerint 2010 augusztusában Magyarországon a keresőképesek 10,9 százaléka volt állás nélkül – ez országos adat, egyes régiókban még aggasztóbb a helyzet –, mégis sok olyan terület van, ahol bizony komoly hiány mutatkozik munkavállalókból. Csak az állami adatbázisokban mintegy 30–50 ezer betöltetlen állást találunk – a szám szezonálisan változó –, ezek java része egyenesen hiányszakmának tekinthető.
|
Államilag ösztöndíjjal támogatott szakmák – agrárgazdasági gépszerelő |
Külföldön a kerítés is…
A jelenség okai szerteágazók: az utóbbi években ideális jelszónak tűnő „egy életen át való tanulás” jegyében a fiatal pályaválasztóknak – a nevükkel ellentétben – eszük ágában sem volt pályát választani, hanem használható szakma és tudás elsajátítása helyett a manapság már minden bokorban megtalálható, „ilyenolyantudományi” főiskolákra iratkoztak be. Ez vezetett többek között oda, hogy ha ma eldobunk egy követ, tíz média-, kommunikáció-, pszichológia- vagy menedzserhallgatót találunk el vele, de egy használható kőműves, burkoló vagy asztalos telefonszáma lassan többet ér egy IBM-aranyrészvénynél. Nagy gondot jelent emellett – látszólag ellentmondóan – a túlzott mobilitás, illetve annak hiánya. Egyfelől ugyanis igaz, hogy az itthoni élet- és karrierlehetőségek kilátástalansága elől sokan külföldre mentek dolgozni, ami főleg az egészségügyben kezd kezelhetetlen problémát okozni, emellett viszont tízezrével maradtak az országban olyanok, akik egy jó (vagy nem jó, bármilyen) állás miatt legfeljebb a közeli nagyobb városig hajlandók elmenni, de egy másik megyébe, esetleg az ország másik végébe semmi pénzért sem költöznének.
Persze hiba lenne csupán a változtatásra nehezen hajlandó állástalanokra vagy a tanulni vágyó, esetleg inkább külföldön szerencsét próbáló fiatalokra fogni, hogy a magas munkanélküliségi ráta ellenére sok a hiányszakma, hiszen az állami foglalkoztatáspolitika sem az eget rengető sikersztori szinonimája. Hiszen nyilvánvaló, hogy elsősorban ez utóbbi feladata lett volna összekapcsolni az egyenlet két oldalát, és a munkanélküliek számából kivonni a betöltetlen állásokét, vagy legalábbis a képzések irányításával enyhíteni az ellentmondáson.
Import-export munkaerő
Az adatokat böngészve találkozhatunk néhány érdekes ténnyel: bár azt gondolnánk, hogy a recesszió által leginkább sújtott építőiparban inkább a leépítés, de legalábbis a létszámstop a divat, mégis rengeteg ácsra, kőművesre, csőszerelőre, festőre, burkolóra és villanyszerelőre lenne szükség. Eddig simán azt hittük, hogy a magyar textilipar az előző rendszerrel együtt kimúlt (és amúgy is: minden ruhát Kínában gyártanak), mégis vannak olyan régiók, ahol munkahelyek tucatjai várják a szabókat és a varrónőket. Vagy hogy ne csak a kétkezi szakmákról essék szó: évekkel ezelőtt úgy gondoltuk volna, hogy a nőgyógyászat nem csupán biztos megélhetés, de egyenesen sztárszakma, ma mégis válogathat az állásajánlatok között, aki ennek tanult.
 |
| „Állami ösztöndíjakkal próbálják a fiatalokat a hiányszakmák felé terelni” |
S a haza fényre derül
Az orvos- és nővérhiány pótlására azonban már beindult az import – ahogy a magyar egészségügyi dolgozók tőlünk nyugatabbra mennek dolgozni, mi a szomszédos országok magyar lakta területeiről vagy egyenesen a harmadik világból szippantjuk el a munkaerőt. Persze a magyar egészségügy olyan speciális és az ésszerűséget alapjaiban nélkülöző terület, amit sajnos senkinek sem kell bemutatni: a legtöbb orvost és ápolót ugyanis nem is a külföldi lehetőségek, hanem a magánklinikák és az otthoni ápolási munkaalkalmak vontak ki a rendszerből.
Egy kicsit a jövőbe tekintve talán csak a tanárképzés helyzete aggasztóbb ennél – különösen a természettudományi karokon. 2009-ben nappali tagozaton biológiából 9, fizikából 4, földrajzból 31, kémiából 1, matematikából 40, informatikából 10, tanárképzést választó hallgató iratkozott be az egész országban, miközben az ezen szakokból nyugdíjba menők száma évente 6-700 főre becsülhető. Minimális matematikai ismeretek szükségesek azonban ahhoz, hogy kiszámoljuk: néhány éven belül nem lesznek tanárok, akik megtanítják majd a ráció világában tájékozódni a gyerekeinket (de ne keseredjünk el: a médiához és a kommunikációhoz mindegyikük remekül fog majd érteni). Ha az okok feneketlen kútjába nézünk, a tanárszakma presztízsének mélyrepülésén nyilván nem lepődünk meg, éhbérért senki sem tépázza szívesen az idegrendszerét, és az elhivatottság is hamar huszadrangúvá silányul a kifizetetlen gázszámlákra kacsintva.
A kétkezi szakmák képzésében a kereslet és kínálat egymáshoz közelítése végre látványosan beindult: állami ösztöndíjakkal próbálják meg a fiatalokat a hiányszakmák felé terelni (ezekről lásd keretes listánkat), de hogy a frissen napvilágra került kormányzati felsőoktatási elképzelések hasonló (egyes vérmes kritikusok szerint viszont inkább a tervgazdaság stílusát idéző) szándékai mögött mennyire kiérlelt koncepció rejlik, azt már inkább oktatáspolitikus olvasóink belátására bíznánk.
