Metrókocsi – szigorúan csak nőknek

A hír: Hasizomedzésre kényszerítettek nők férfiakat a metrón Indiában, mert kizárólag nőknek fenntartott kocsiba szálltak fel.
Az eset a fővárosában történt, ahol minden szerelvényen legalább egy kocsit biztosítanak nőknek, hogy ne kelljen kitenniük magukat férfiak molesztálásának. Tavaly bővült a hálózat, a „vegyes” kocsik pedig zsúfolásig teltek, és az utóbbi időben egyre többször fordult elő, hogy férfi keveredett a női „részlegbe”.
A rendőrség a hét végén razziát tartott szabálytalanul utazó férfiakra vadászva, és amikor a nők meglátták az egyenruhásokat, a hatósági akcióhoz jó páran csatlakoztak a legdühösebb amazonok közül. A női kocsikon elcsípett férfiak így aztán nemcsak 250 rúpia – 1100 forint – bírságot fizethettek, hanem a nők meg is pofoztak többet közülük és hasizom-erősítő felülésekre kényszerítették őket. 

Különvélemény Winkler Nórától

Először is, ne úgy képzeljük el a jelenetet, ahogy Európában játszódna le, ne olyan szellős metrókocsikkal, állomásokkal és peronokkal, mint amiket a napi utazási rutinból ismerünk. És ha soha nem jellemeznénk szellősnek, mondjuk a budapesti metrót, akkor fogadjuk be ezt a most következő adatot. Az Új-Delhi rendszeren ugyanis 1,6 millióan utaznak naponta. Nem sokkal ezelőttig ez úgy nézett ki, hogy az állomásra befutó szerelvényekbe bepréselte magát minden várakozó, majd ebben a szardíniaállapotban utazott. Sok nő panaszkodott az útközben őket ért molesztálások miatt, a rózsaszín matricával ellátott női kocsikat tehát nagyon üdvözlik. A nagy kérdés az volt, hogy ki lesz az, aki az állomások tömegében képes foganatosítani az új szabályt és a pasikat kiebrudalni a kocsikból. Rengeteg nőt interjúztak az állásra, a felvettek egy része a vasútnál biztonsági őrként már szerzett tapasztalatot. A többiek viszont egyszerű családanyák, sokan vidéki kisvárosokból, akiket most hősökként tisztelnek. Indiában és Dél-Ázsiában ugyanis napi gyakorlat az utcai szexuális zaklatás, a társadalmi normába sok helyen ez mint az udvarlás kezdeti lépése vonult be. Nehéz tehát a nőknek felvenni ellene a harcot, mert megítélése szinte természetes, és könnyen kezelik úgy, mintha egy finnyás nő egy csokor rózsa miatt akarna feljelentést tenni. Azt tehát, hogy a metrón nők utasítanak férfiakat, hogy menjenek másik szerelvénybe, és ha nem, vastagon meg is bírságolják őket, már-már Robin Hood-i fordulat. Indiában a férfiak megkülönböztetett bánásmódhoz szoktak, elvárják a nekik járó tiszteletet, a családok nagyobb becsben tartanak egy fiúgyereket, mint ha lány születik. Szép számban találni magas rangú politikusnőket, de a sima napi rutinban küzdelmes a nőknek a nekik járó tiszteletet vagy akárcsak nyugalmat kivívni. Pár hete viszont ezek a felnőtt lányok gurgulázva nevetnek, amikor a férfiak, engedelmeskedve a sípokkal felszerelt őröknek, átgyömöszölik magukat a többi kocsiba. „Nyüszítenek és könyörögnek, de ez az új szabály, szabály.” Remélhetőleg a  pofonok csak az eddigi frusztráció úttörései, és több hasonló intézkedés lassan majd kiegyensúlyozottabb viszonyokhoz vezethet.